Szerző: BOKROS LAJOS
2023.02.24.
A kezdet azért fontos, mert megalapozott kétszáz év békét és gyümölcsöző együttműködést az orosz–amerikai gazdasági és politikai kapcsolatokban. Ráadásul az amerikai és az orosz nagyhatalmi érdekek a tizenkilencedik és a huszadik évszázadban sohasem ütköztek annyira közvetlenül és erősen, hogy ez a két óriás között nyílt háborúvá fajult volna. Éppen ellenkezőleg. Minden politikai és ideológiai nézetkülönbség ellenére Oroszország, illetve a Szovjetunió az USA szövetségese volt mind az első, mind pedig a második világháború idején. A megveszekedett antikommunizmus az ötvenes években az Egyesült Államokban elsősorban belpolitikai szerepet játszott. Természetesen a szovjet terjeszkedés feltartóztatása (containment) az amerikai külpolitika elsődleges célja volt. Ez a hidegháború idején – a múlt évszázad második felében – sok éles vitát eredményezett (kubai rakétaválság), vagy véres helyettesítő háborúkba (proxy war) torkollott (Korea, Vietnám, Afganisztán), de a két, atomrakétákkal egyre jobban felszerelt szuperhatalom mindig időben visszalépett a közvetlen fegyveres konfliktustól.
A huszonegyedik század első 20 évében gyökeresen megváltozott a helyzet. Egyrészt Oroszország egy rövid emberöltő alatt másodrendű középhatalommá süllyedt, ahogy erről az 1917-es februári forradalom századik évfordulóján már megemlékeztem (A medve elfárad, ÉS, 2017. február 10.). Másrészt birodalma szláv részének elvesztésével az oroszországi oligarchia nem tud és nem is akar megbékélni. A NATO fenyegetésével való riogatás csak ürügy, mert a nyugati katonai szövetség sohasem akarta megváltoztatni a második világháború után kialakult, bármennyire is igazságtalannak tekinthető határokat, és sohasem fenyegette, ma sem fenyegeti Oroszország területi épségét és szuverenitását. Nem is tehetné, mert pontosan tudja, hogy ezzel kinyitná Pandora szelencéjét: a nyugati szövetségi rendszer keretein belül is felbukkanhatnak olyan önjelölt önkényurak, akik népük, sőt egész Európa békéjét és boldogságát a határok megváltoztatásának igényével igyekeznek aláásni. Ilyen a magyar vezető is, aki csak azért nem veszélyes, mert országa jelentéktelen, és egyre inkább az lesz. De nem szabad elfeledkezni a felszín alatt parázsló görög–török viszályról sem, amit az elmúlt 75 évben a két ország egyidejű NATO-tagsága tudott féken tartani.
Vlagyimir Putyin orosz elnök világosan érti, hogy a NATO nem támadó jellegű szövetség, mint ahogy azt is, hogy a balti köztársaságok, Finnország vagy éppen Lengyelország sohasem szeretnének Oroszország elleni fegyveres támadás felvonulási terepéül szolgálni, hanem kizárólag saját védelmük végett húzódtak a NATO-szövetség védőernyője alá. Noha sokan vannak, még hazánkban is, akik a NATO bővítésével magyarázzák a medve zsigeri félelmét és kardcsörtetését, nyilvánvaló, hogy Oroszország megtámadása nemcsak a nyugati szövetség elemi érdekeinek, hanem a józan észnek is tökéletesen ellentmond. Nem kell ehhez más bizonyíték, mint az, hogy a Nyugat nem hajlandó olyan fegyvereket szállítani Ukrajnának, amelyekkel az Oroszország területét is képes lenne megtámadni. Pedig ennek indokoltsága akár csak a hatékony ukrajnai védelem szempontjaival is bőven alátámasztható lenne, nem beszélve arról, hogy amikor egy ország provokáció és jogcím nélkül hódító háborúba kezd, akkor a védekező félnek minden joga megszületik arra, hogy szerencsés esetben ő foglalja el támadója területét. (A második világháborúban senki sem követelte, hogy a német csapatok kiverése után Sztálin álljon meg a régi szovjet határoknál és semmiképpen se lépjen a náci Németország területére...) A NATO viselkedése napnál világosabban bizonyítja, hogy Oroszország területi épségének megőrzését és szuverenitásának védelmét a Nyugat még akkor is halálosan komolyan veszi, amikor az orosz önkényuralom vezetői már minden okot felkínáltak annak jogszerű aláásására...
AZ ÉLET ÉS IRODALOM LXVII. ÉVFOLYAMA 8. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.