Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.01.31.
A lánnyal – és családjával – általános iskolás korában találkoztunk. Akkor a kis faluban még volt iskola, ahhoz kapcsolódtunk a művészetoktatással, és vontuk be a családban élő nagyobb gyerekeket. Így ez a család bekerült a támogatási rendszerünkbe is, egyrészt a sok gyerek miatt (hiszen kilencen vannak testvérek), másrészt, mert láthatóan szükségük volt rá: akkoriban az apjuk messze dolgozott, az anyjuk egyedül viselte otthon a gyerekek gondját. Megfordultam náluk néha, a faluszéli házban. Tisztaság volt, rend…. de olyasféle rend, amin átsüt a szegénység. Kevéske bútor: jól emlékszem, hogy az egyik gyerek az ágy mellett térdelve rajzolt valamit nekem, az ágyat használva asztalnak. És emlékszem a falra ragasztott rajzocskákra, fotókra is, meg a takaróval fedett hiányos üvegű ajtóra, ami távol tartotta valamennyire a hideget.
Aztán az iskola bezárt a faluban, a gyerekek a szomszédos településekre jártak ezután, de szerencsére itt is kapcsolatban tudtunk maradni, folytatták nálunk a művészeti sulit is, sorban csatlakoztak, ahogy nőttek. A jó képességű lányt az elsők között vontuk be az ösztöndíjprogramunkba, nagy üzenete volt, mikor a nyolcadik osztály végén egy erősebb debreceni középiskolát jelölt meg továbbtanulási helyszínként, ahová fel is vették. Bejárósként hajnalban kelt és este ért haza. Az érettségit könnyedén vette, aztán úgy tűnt, megtorpant a tervezett életút: külföldre ment pénzt keresni, Írországban használt ruhákat válogatott szét, ebből a faluból többen is dolgoztak ott. Egy év után hazajött, volt már pénz is, és belevághatott a továbbtanulásba. Mert jogász szeretett volna lenni.
Közben a családban is változások történtek. Az idősebb testvérek már elköltöztek otthonról, a kisebbek közül egyiküknél komoly betegséget diagnosztizáltak, a folyamatos kórházi kezelések, felülvizsgálatok plusz terhet hoztak a családba, pénzben, időben, figyelemben, lelkileg is. Az apjuk egy közeli üzemben helyezkedett el, az anyjuk a beteg gyerek állapotától függően a településen dolgozott, közfoglalkoztatásban.
Ebben a helyzetben futott neki a felsőoktatásnak a lány szeptemberben. Újra bevettük az ösztöndíjprogramunkba. Próbáltunk segíteni, amivel tudtunk, drukkolva neki, hogy tudjon haladni, és ne húzza vissza az a problémahalmaz, amivel nagyon sokan nem tudnak megküzdeni.
És akkor jött a szerencsés találkozás. Az ösztöndíjprogramunk egyik támogatója magánszemélyként segített már gyereket nálunk, és a hírlevélben, amiben kéthavonta tájékoztatást adunk az előmenetelekről, felfedezte a jogi pályára készülő roma lányt. Mivel egy alapítvány kurátora, akik épp ilyen hallgatókat támogatnak, írt nekünk erről a lehetőségről. Hamar összehoztuk az online beszélgetést, ahol a lány jó benyomást tett a támogatókra, és bekerülhetett a programba. Ez egyedülálló lehetőség, mert az alapítvány havonta a minimálbér összegével segíti a támogatott diák tanulmányainak folytatását.
Hihetetlen volt ez az egész. A mentorálást visszük mi tovább, már meg is vannak az első sikeres vizsgák, és a támogató alapítvány is folyamatosan nyomon követi a haladást. Biztonságot adtak a tanuláshoz, és – ahogy a lány fogalmazott – egy elvárást is, ami számára motiváló, és aminek meg akar felelni.
Támogatás, bizalom, elvárások… ennek a programnak a kulcsszavai. Mi, akik a terepen dolgozunk, pontosan tudjuk, hogy ezek nélkülözhetetlenek, de a sikerhez nem elégségesek. Kell hozzá a másik oldal is: az egyén motivációja, céltudatossága, akaratereje. A nehézség az, hogy mindezt egy hatásrendszer befolyásolja, ami a családból, az iskolarendszerből, a közösségből, a társadalomból érkezik az egyén felé. A mentorálás pedig arról szól, hogyan tudjuk ezeket a hatásokat befolyásolni, és a két oldalt úgy összehozni, hogy abból változás legyen: siker, más életút.
Most itt erre van esély. Mindent megteszünk, hogy a közös munkát siker koronázza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.