Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.02.10.
Szóval lehetne mosolyogni, jót teszel, visszacsatolást kapsz, öröm adni, megoldani…. mégis fáj. Mert érzi az ember, hogy méltatlan a helyzet, nem így a normális. Nem így kellene.
Hozzám bújik a kicsi az iskolában, belefúrja a fejét a pulcsimba, olyan közel, ahogy csak bírja, hallom, amint hosszasan szívja be a levegőt, látom, ahogy lehunyja a szemét, közben szorítja a derekam, majd mosolyogva felnéz: neked mindig olyan jó szagod van….
Gondolhatnám, hogy édes kis hízelgő cica, vagy, hogy igen, az öblítő illata sokáig érződik, de közben tudom, hogy ahonnan ő jön, a lakhatási szegénységből, az állandó cigifüstből, a füstölő kályhától, az aprócska szobába zsúfolódó sok családtagtól, a nehezen száradó ruhák savanyú szagából, ott nem érez ilyet. Rámosolygok, megsimogatom az arcát, és megpróbálom elnyomni a rossz érzéseimet. Mert neki is járna, járhatna ez az illat…. De nem ebben lesz része.
Eszembe jut, mennyit küzdöttünk azokért a gyerekekért, akik ápolatlanság miatt rekesztődtek ki a gyerekközösségből. Akik mellé nem akart ülni senki, akiket a többi az orrát befogva csúfolt. Milyen nehéz volt megtalálni ebben a megfelelő hangot a szülővel is, milyen óvatosan közelítettünk, hogy ne eltávolodást, hanem együttműködést érjünk el. És milyen öröm, hogy ma már azok között, akikkel kapcsolatban vagyunk, már nem érezni ezt a szagot. Azt, amit nem tudok elfeledni. Azt a savanyú-füstös-izzadt szagot, ami olyan sajátos jellemzője télen a nyomornak.
Nézem a lányokat, akiknek női higiénai csomagot oszt a kolléganőm. Negyedikesek. Kérdezi, ki menstruál már. A hat jelenlevő lányból kettő jelentkezik. A kolléganőm megmutatja a barna papírtáska tartalmát, a betéttartót, a betéket és a törlőkendőt. Láthatóan nagy izgalommal nézik, és kérdezik, az is megkaphatja-e, akinek még nem jött meg. Az igenlő válaszra boldogan szuszakolják be a táskájukba. Mosolyognak. Hirtelen megnőttek, mind, ahogy néznek, már mások: titkos közösség lettünk, a nők közössége, akik értik és segítik egymást. Elmondjuk, hogy lehet majd később is kérni tőlünk betétet, ha szükséges. Mindig szólhatnak nekünk. Nézem a kis arcokat, mosolyognak, és kicsit irigykedve nézik azt, aki már használhatja is. És tudom, ez a bizalom, ami most köztünk ebben a témában elindult, ez alapja lesz majd a további segítségnek, mert nekünk merik majd jelezni, ha otthon nem lesz betét, és e miatt nem maradnak ki az iskolából azokon a napokon.
Közben eszembe jut az SNI lány, akinek megjött, az iskolában, de otthon senki sem mondta el neki, mi ez, koszos-rózsaszín melegítőalsóján jókora folttal járkált az iskolában, kitéve a többiek gúnyolódásának. Aztán eszembe jut az anyuka, aki megmutatta nekem, hogy hajtogat használt lepedőből több rétegű betétet, ahogy az anyjától tanulta, a lányának is továbbadva a tudást, ami ma is szükséges, mert nem mindig futja betétre.
Mennyi ilyen kettős érzésekkel teli emlék van már az Igazgyöngyben! Mikor megoldást adunk a gyerekeknél valamire, amire más nem tud, vagy nem akar. Olyan helyzetekben, amit lehet, más észre sem vesz. Mert nem az ő dolga. És ezzel el is van intézve. De vajon, ha az, akinek dolga lenne, és nem tud megoldást, akkor hagyni kell?
Emlékszem pl. a lányra, akinek a ballagása előtt, hogy a ballagóblúz rajta is jól álljon, melltartót vettünk. A mellben koránál jóval fejlettebb lánynak sosem volt melltartója. Az anyja sem viselt, a lánytestvére sem, efféle “luxus” dologra náluk nem szántak. A kollégáim elmentek vele egy kínai boltba, és vettek neki kettőt. Egy fehéret, a ballagóblúz alá, és egy feketét, napi viseletre. Megmutatták, hogy kell felvenni, bekapcsolni hátul. A lány iszonyúan boldog volt. “Milyen jó érzés!”-mondta áhitattal, amit könnyen el lehetett hinni, hiszen tényleg hatalmas mellei voltak.
A női szerepek nagyon nehezen változnak. A nyomorúságban az emberi méltóság, benne a női méltóság is, mindig sérül. Hozzá lehet persze szokni, a nők többsége hozzá is szokik, hiszen a lányok kiskoruktól kezdve látják, megtapasztalják a mintát. És követik, belenőnek, ugyanabba, mint az anyjuk.
Azok a beszélgetések, melyeket bizalmas légkörben szervezünk hétről hétre az asszonyokkal, megmutatják nekünk ezt. A példák, családi történetek, az elhallgatott, de mindenki számára tudott információk azonban jelzik, nekik sem jó így. Jelzik számunkra is, hogy ebbe kell belekapaszkodni. Az általuk is megfogalmazott elgondolásokba, vagy épp az elhatárolódásokba. Ahogy megfogalmazzák mit akarnak, és azt is, hogy mit nem.
De sokan nagyon magukra vannak hagyva. Egyedül pedig csak viszi őket a sorsuk, tovább, a kiszolgáltatottságban, megalázottságban, és ebben többnyire erőtlenül hagyják, hogy megtörténjen velük bármi.
Ezért fontos közösséggé kovácsolni őket. Hogy felismerjék, ugyanazok a mintázatok jellemzik az életüket. És azt is, hogy ezt meg lehet változtatni. Együtt, erősebben, és kaphatnak hozzá segítséget is. Tőlünk.
De azt is értem, hogy ez a világ óvatossá teszi őket. Amiben a biztos rossz még mindig vonzóbb, mint a bizonytalanságokkal teli jövő. Mert ezt már ismerik, de azt még nem. És nagyon nehéz azt elhinniük, hogy képesek más világot teremteni maguknak. A közeg ebben általában nem támogató.
A szegénység egyik jellemzője az állandó bizonytalanság. Ebben pedig nem jó élni. Ahhoz azonban, hogy biztos pontnak érezzék magukat, meg kell szüntetni a kiszolgáltatottságot. Olyan közeg kell, amiben a női méltóság is értelmezhető. Ezt pedig a gyereklányoknál kell kezdeni, és mentorálni őket, tovább, küzdve a szocializációs mintákkal. Hogy olyan anyák lehessenek majd, akik már tudják, nem passzív résztvevői, hanem aktív alakítói is lehetnek az életüknek. És a családjuknak is. Mert a mintát ők adják majd. És ennek kell másnak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.