Szerző: SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
2023.02.18.
Sz. Bíró Zoltán kötete, a Putyin háborúja a közeljövőben jelenik meg a Gondolat kiadó Progressz Könyvek sorozatában. A könyv nem a háború eseményeit követi nyomon, nem ezt tekinti elsődleges feladatának, bár azt is tárgyalja; a szerzőt sokkal inkább annak előzményei, okai, előkészítésének módjai, az orosz társadalom háborúra hangolása, az emlékezetpolitika eszközeivel való meggyőzése foglalkoztatja. Külön fejezet szól a háború orosz belpolitikai és gazdasági következményeiről is, vagyis a kötet olyan témákat mutat be, amelyek a napi hírekben egyáltalán nem, vagy csak mellékesen, a megértést segítő szélesebb kontextus nélkül bukkannak fel. Az alábbi részlet azokat a legfontosabb 2010 utáni oroszországi fejleményeket és döntéseket foglalja össze, amik visszatekintve a háborúra való felkészülés egy-egy elemeként is értelmezhetők.
Fegyverbe!
Az jól látható, hogy az orosz vezetés, ha nem is feltétlenül háborúra, arra mégiscsak hosszú ideje készült, hogy a posztszovjet térség Oroszország melletti legfontosabb államát, Ukrajnát mindenképpen megtartsa. Nyilván nem csak ezzel magyarázható – bár részben ezzel is – az a 2011-ben elindított program, amelynek keretei között megkezdődött az orosz hadsereg újrafegyverzése, illetve vele párhuzamosan az a három szakaszban végrehajtott katonai reform (2008-2020), ami a sorozott hadseregből egy viszonylag kis létszámú, nagyobb részt szerződéses katonákból álló haderő kialakítását tűzte ki célul. Az eredeti tervek szerint 2020-ig a hadsereg fegyverzetének 80 százalékát készültek lecserélni, aminek költségeit a program elindításakor mintegy 700 milliárd dollárra becsülték.
A hadsereg újrafegyverzésére azért volt szükség, mert a modern fegyverek és haditechnikai eszközök aránya mind a stratégiai nukleáris rakétaerőknél (20 százalék), mind a hagyományos fegyverekkel rendelkező erőknél (10-15 százalék) nagyon alacsony volt. A programot annak befejezésekor sikeresnek nyilvánították, mert a modern fegyverek aránya elérte a 70 százalékot, sőt a stratégiai nukleáris erők esetében ez a mutató 83 százalékra nőtt. Ez alatt a tíz év alatt az orosz hadsereg 109 új szárazföldi indítású, 108 tengeralattjárókról indítható interkontinentális ballisztikus rakétát, 4 új stratégiai atom-tengeralattjárót, 161 különböző kategóriájú vízfelszíni hajót, több mint ezer különböző repülőgépet és helikoptert, illetve több mint 3500 különböző típusú páncélozott járművet kapott, köztük harckocsikkal. Abban, hogy a hadsereg megerősítése fontos politikai céllá vált, meghatározó szerepet játszott az a Vlagyimir Putyin második elnöksége idején (2004-2008) visszatérő, majd fokozatosan erősödő és egy idő után egyre inkább aránytévesztővé váló orosz önbizalom is, aminek hátterében az orosz gazdaság átmeneti – 2000 és 2008 közötti – gyors növekedése állt. Az erős és modern hadsereg létrehozása kezdetben aligha irányult a Nyugat ellen; sokkal inkább volt célja egy olyan haderő felállítása, ami a posztszovjet térségben bárhol és bármikor bevethető, és képessé teszi Moszkvát arra, hogy hegemón hatalomként felügyelje az egykori szovjet belső periféria függetlenné vált országait, kivéve az időközben NATO- és EU-tagságot nyert három balti államot...
Az jól látható, hogy az orosz vezetés, ha nem is feltétlenül háborúra, arra mégiscsak hosszú ideje készült, hogy a posztszovjet térség Oroszország melletti legfontosabb államát, Ukrajnát mindenképpen megtartsa. Nyilván nem csak ezzel magyarázható – bár részben ezzel is – az a 2011-ben elindított program, amelynek keretei között megkezdődött az orosz hadsereg újrafegyverzése, illetve vele párhuzamosan az a három szakaszban végrehajtott katonai reform (2008-2020), ami a sorozott hadseregből egy viszonylag kis létszámú, nagyobb részt szerződéses katonákból álló haderő kialakítását tűzte ki célul. Az eredeti tervek szerint 2020-ig a hadsereg fegyverzetének 80 százalékát készültek lecserélni, aminek költségeit a program elindításakor mintegy 700 milliárd dollárra becsülték.
A hadsereg újrafegyverzésére azért volt szükség, mert a modern fegyverek és haditechnikai eszközök aránya mind a stratégiai nukleáris rakétaerőknél (20 százalék), mind a hagyományos fegyverekkel rendelkező erőknél (10-15 százalék) nagyon alacsony volt. A programot annak befejezésekor sikeresnek nyilvánították, mert a modern fegyverek aránya elérte a 70 százalékot, sőt a stratégiai nukleáris erők esetében ez a mutató 83 százalékra nőtt. Ez alatt a tíz év alatt az orosz hadsereg 109 új szárazföldi indítású, 108 tengeralattjárókról indítható interkontinentális ballisztikus rakétát, 4 új stratégiai atom-tengeralattjárót, 161 különböző kategóriájú vízfelszíni hajót, több mint ezer különböző repülőgépet és helikoptert, illetve több mint 3500 különböző típusú páncélozott járművet kapott, köztük harckocsikkal. Abban, hogy a hadsereg megerősítése fontos politikai céllá vált, meghatározó szerepet játszott az a Vlagyimir Putyin második elnöksége idején (2004-2008) visszatérő, majd fokozatosan erősödő és egy idő után egyre inkább aránytévesztővé váló orosz önbizalom is, aminek hátterében az orosz gazdaság átmeneti – 2000 és 2008 közötti – gyors növekedése állt. Az erős és modern hadsereg létrehozása kezdetben aligha irányult a Nyugat ellen; sokkal inkább volt célja egy olyan haderő felállítása, ami a posztszovjet térségben bárhol és bármikor bevethető, és képessé teszi Moszkvát arra, hogy hegemón hatalomként felügyelje az egykori szovjet belső periféria függetlenné vált országait, kivéve az időközben NATO- és EU-tagságot nyert három balti államot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.