Szerző: KENESEI ISTVÁN
2023.02.17.
Kezdjük a jó hírekkel: nemrég újabb két magyar tudós nyert el ERC- (azaz az Európai Kutatási Tanács által kiírt, igen nagy presztízsű) pályázatokat, ezzel háromra növelve az ebben a szezonban megszerzett millió eurós finanszírozású lehetőségeket. Kis szépséghibája – kormányoldalról nézve – az eseménynek, hogy az MTA-tól elcsatolt Szegedi Biológiai Központ egyik munkatársa mellett a másik kettő azon a BME-n dolgozik, amelyet hiába kapacitáltak már Palkovics idejében is, hogy álljon be a sorba, megmaradt állami egyetemnek, jóllehet anyagilag ennek jóformán csak a hátrányait látja, mert az úgynevezett „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványi”, mindközönségesen kekva-egyetemek nagymértékben megemelt költségvetéséhez képest az övék szinte változatlan maradt, ami ugyanannyira gyomorforgató fejlemény, mint amilyen annak idején a magánnyugdíjpénztári vagyonok államosítása volt. Emlékszünk ugye: azzal fenyegették a magánpénztárokban maradókat, hogy a jövendő nyugdíjukat semmi sem garantálja; ugyanígy járnak el a megmaradt öt állami egyetemmel: ha nem jöttök be a karámba, akkor éhen haltok.
Illusztratív mellékszálként jegyzem meg, hogy például a BME képtelen lesz tavasszal megnyitni a menzáját1, az ELTE pedig egy küldöttséget nem tudott a fűtetlen rektori hivatalban fogadni, helyette a Magyar Rektori Konferencia székhelyére tette át a találkozót, mert szerencsére a szervezet elnöke jelenleg éppen az ELTE rektora2. A fizetésekről nem is szólva, amelyeket joggal kevesell most már petícióban az ELTE-n 650 nemcsak diplomás, de doktorált oktató arra hivatkozva, hogy azok alulról szagolják a minimálbért.3 Mert egy kekva-egyetemen sokszor háromszor annyit kereshet valaki ugyanolyan beosztásban. Milyen világ az, amelyben az állam a magánkézbe adott intézményeket jobban támogatja, mint azokat, amelyek a saját tulajdonában maradtak? – kérdezem naivan, hiszen mind tudjuk a választ, például onnan, ahogy a kormány az egyházak kezében sosem volt épületeket elajándékoz nekik csupán annyit kérve, mutassanak rájuk4. A köz vagyonával hűtlenül bánni mára elfogadott gyakorlat lett.
A friss ERC-hírek fölötti örömben persze nem kis üröm az, hogy az évekkel ezelőtt bőséggel áradó ERC-eredmények, az évi 8-10 díjazott, mára alig csordogáló patakká aszályosodtak. De nem az történt, amitől joggal félhettünk, hogy a volt szocialista országok, az EU-13, elénk törtek volna, hiszen ők is nagyjából ugyanott vannak, ahova ma a magyarok jutottak5. Idén a két lengyel mellett csupán egy-egy cseh és litván nyertes van. Hogy ennek mi lehet az oka, az egy népszerű tudósblog egyik hozzászólásában olvasható: az ezen a fórumon megszokott módon álnéven író szerző maga is része volt a pályázási, illetve döntési folyamatoknak, ezért jól van tájékozva a helyzetről.6
Mindenekelőtt megnyugtatja a panaszkodókat, hogy nincsen részrehajlás, illetve ha van, akkor az inkább a „tizenhármakat” kedvezményezi – ugyanúgy, ahogy a női pályázókkal is teszik: ha minden más szempontból egyenlőnek mutatkozik két pályázat, akkor életbe léphet a pozitív diszkrimináció. A problémát viszont abban látja, hogy a pályázási környezet hiányos vagy elmaradott, és ennek tudható be például az, hogy arányosan sokkal kevesebb jelentkező van ebből a régióból. Mert nálunk nincsen olyan segítő csapat a pályázó körül, amely felmentené a pályázás idejére a napi feladatok alól, (szakmailag és nyelvileg) tökéletessé formálná a beadandó szöveget; továbbá 30 évvel a rendszerváltás után egyáltalán nem vagyunk nemzetköziek. Pontosabban exportálni már tudunk tudósokat, de importálni nem, márpedig az ERC bármilyen állampolgárságú pályázónak megítélheti a támogatást, de kizárólag EU-tagországba lehet vinni a pénzt. Szemben más (kis)államokkal, nálunk ilyen máshonnan jött nyertesek egyáltalán nincsenek. Pedig aki „ide” nyer egy kutatást, az valószínűleg itt is marad a sikeres befejezés után...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.