AZ IDŐSEK CSENDES GYILKOSA AZ AGEISTA ELŐÍTÉLET – AZ ÖREGSÉG ÚJRAGONDOLÁSA

ÚJ EGYENLŐSÉG 

/ KRITIKAI PSZICHOLÓGIA
Szerző: CZABÁN SAMU
2023.02.22.

Miközben egyszer mind megöregszünk, az öregségről beszélni máig tabu. Az időseket leértékeljük, rossz anyagi sorsra ítéljük, az életkor alapú előítéletesség intézményi diszkriminációhoz vezet. Ennek áldozatai hamarabb halnak, depressziós tüneteket mutatnak, és az öngyilkosság aránya is az idősek között a legmagasabb.

„Nem tudjuk, kik vagyunk, ha nem akarjuk megtudni, kik leszünk: ismerjünk hát magunkra a jövendő öreg férfiban és asszonyban, hogy mindenestül vállalhassuk emberi sorsunkat.” Buddha, még Sziddhártaként, találkozott egy idős emberrel, aki elmesélte neki, milyen szörnyű az aggság. Az ifjú herceg fel is tette önmagának a kérdést: „Mit ér a játék, mi haszna az élvezetnek, ha jövendő aggságom már bennem lakozik”?

Az öregség mindannyiunk sorsaként személyes életfeladat, de egyben társadalmi kérdés is. Simone de Beauvoir (1972) Az öregség című művében már ötven éve megállapította:

valami nagy gond van modern kultúránkban az öregség körül.

A nőiségről, gyermeknevelésről, ifjúságról rengeteg könyvet találunk a boltokban, ezzel szemben az öregkorról alig. Számtalan forrásból megtudhatjuk, hogyan legyünk jó apák vagy hatékony időmenedzserek, de hol keressük a „Hogyan legyünk öregek?” típusú önsegítő könyveket?

A fejlődéslélektan, a pszichológia azon ága, amely az életünk során tapasztalt érzelmi, társas és személyiségbeli változásokkal foglalkozik, teljesen a fiatalkorra összpontosít. A 787 oldalas, óriási fejlődéslélektan-tankönyv (Cole–Cole 2003), amiből a pszichológus hallgatók tanulnak, a születéssel kezdődik, és véget ér a serdülőkornál, még a felnőttkor sem jelenik meg benne. Az öregkorhoz kötődő sajátos lelki, tapasztalati világot alig vizsgáljuk.

Azzal, hogy elkerüljük a fenyegető felismerést, miszerint mi is megöregszünk és azzal, hogy kirekesztjük és elítéljük az öregeket, a saját jövőnket pecsételjük meg.

A megkülönböztetés más formáival, például a szexizmussal és a rasszizmussal ellentétben az ageizmus társadalmilag elfogadott, rendszerszintű, nagyrészt észrevétlen, és alig találni olyan szervezeteket, amelyek fellépnének ellene (Cuddy–Norton–Fiske 2005).

E hozzáállás azonban nem szükségszerű, megváltoztatható – amint arról az idősek megítélésének történelmi példái is tanúskodnak.

A kisközösségekben, a nagycsaládban nem kerülhető el az öregség problémája – közvetlenül szembesülünk vele. Ellenben ma nyugaton már észre sem vesszük, hogyan bánunk az öregekkel, és milyen sors vár majd ránk is amiatt, hogy elkülönítve élünk idős rokonainktól. Beauvoir (1972) rettenetesen élesen fogalmaz, ám nehéz vele vitatkozni: az, hogy az emberek utolsó 15-20 évüket teherként, magányban és unalomban tengődve élik, a modern civilizáció csődje...

ITT OLVASHATÓ