Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2022.12.26.
Ezek közül a kérdések közül a legnehezebb az volt, hogy mit tanácsolnék a magyar közvéleménynek – valamiért öt pontban –, ha megváltoznék a fönnálló rendszer valaminő történelmi csoda folytán, nyilván szabadabbra és jobbra.
Megpróbálom.
§1.
A náci/fasiszta megrázkódtatás után, amelyet sokan sejtettek előre, de mégse mertek ellene cselekedni, mert hihetetlennek tűnt föl, hogy mind a keresztyén vallások, mind a fölvilágosító hagyományok alulmaradjanak a világnézeti küzdelemben – márpedig alulmaradtak a két világháború között –, óvatos helyreállítási munka kezdődött el, amely az erőszak és a kompromisszum vegyülékének bizonyult, főleg Európában. Itt a visszatért és bosszúszomjas kommunista világmozgalom (és hátterében a Szovjetunió és Kína) helyet követelt a munkásosztály korporatívan értelmezett érdekérvényesítésének és hatalmi aspirációinak. Különféle neveken, de a compromesso storico érvényesült mindenütt, kimondatlan célja – a békepolitikának és a radikális változások elvetésének mindenekelőtt – a fasizmus föléledésének az elkerülése volt: nehogy a fasiszták még egyszer mozgósíthassák a szubaltern osztályokat saját maguk, a polgári társadalom és „a humanizmus” ellen. Ezért le kellett törni minden mozgósítási lehetőséget és a nép minden spontán önmozgását, ahogyan különösen Olaszországban volt látható az 1970-es években, ahol az egyház, a nagypolgárság, az elnyomó fegyveres apparátus, a maffia, a hatalmas kommunista párt és a baloldali szakszervezetek összmunkája folytán az intellektuálisan és stratégiailag magasrendűen tagolt forradalmi szerveződés elbukott, nem utolsósorban az antifasiszta rettegés osztatlan uralma következtében.
A fasizmusok, különösen a nemzetiszocializmus természete a Frankfurti Iskola erősen pesszimisztikus kritikai művében tárult föl: Franz L. Neumann, Otto Kirchheimer, Ernst Fraenkel már az amerikai emigrációban keletkezett (részben egymásnak ellentmondó) jogelméleti és szociológiai írásai kielégítően leírták a fő veszélyforrást (és határait), főleg a híres-nevezetes Behemoth (1942), a fasizmuselméletek halhatatlan klasszikusa. Franz L. Neumanntól tudjuk, hogy a nemzetiszocializmus acélosan totalitáriusnak látszó fémburkában zűrzavar és bizonytalanság rejlik, hogy a fasiszta szisztéma inherensen instabil. Ennek az egyik oka, hogy – amint azt mindenki tudja – megtévesztésen alapul, jelesül azon, hogy megszünteti a kapitalizmusban szokásos különválasztását a gazdaságnak és a politikának (ebbe beleértve a militarizmust), és azon, hogy az egységes nemzeti sorsot a katonai állam az újrafogalmazott, apokaliptikus közérdek szerint igazgatja, megőrzi mégis a magántulajdon szuverenitását amellett, hogy a tulajdonosok osztálya, a polgárság elveszti politikai és szimbolikus hatalmát, kedvenc kulturális illúziói összeomlanak, megalázó módon hatálytalanítják őket. Ezt a második világháború utáni antifasiszta konszenzus nem tűrhette, de a korábbi „nemzeti” keretek között erőtlen lett volna ellene. Így alakult meg a két világrendszer – a kapitalista és az állítólag „szocialista” – együttműködésével az ENSZ a maga máig képzetesen „érvényes” emberi jogi (főleg az emberi méltóság tulajdonképpen új, 1945 utáni alapfogalmát jogfilozófiailag életre keltő, messze hangzó) retorikájával. Elfelejtett, de hatalmas arányú alkotmányozó munka ment végbe éppen a fasizmus által a mélybe taszított Olasz- és Németországban (ott az egyes szövetségi tartományokban is példátlanul merész humanista alkotmányszövegek születtek, de az NDK-ban is), nem szólva a harsogó szavú nemzetközi egyezségokmányokról, szerződésekről és kiáltványokról.
Később, botladozva és rögtönözve az Európai Unió alakult meg pótszerként – hiszen az ENSZ-et megbénították a Szovjetunió és a vele szövetséges harmadik világbeli diktatúrák – a nyugati polgári életközösség képviseletére, amelyet a nemzetállamok, mély jogi, politikai és érzületi reformjaik ellenére is képtelenek voltak megjeleníteni. Ennek az életközösségnek a kudarcát ma látjuk beteljesedni, hiszen nem képes a régi Nyugat határain túl a preferenciáit akár még csak meg is értetni, beavatkozása minden kelet-európai államban, de a saját bizonytalan perifériáján (Olaszországban például) regresszív, olykor kimondottan fasisztoid lázadást vált ki, a szabadság kényszerűségének, kikényszerítésének ismeretes paradoxona miatt, amelyre már Robespierre is panaszkodott (senki nem szereti a fegyveres – esetünkben technikailag és pénzügyileg erősebb – hittérítőket). A Behemoth belső rendetlenségét már nem rejti a squadrista vagy SA-egyenruha, az Európai Unió eredetében 1945-i polgár-munkás kompromisszuma az osztályviszonyok eltolódása miatt egyszerűen elavult. A „szocializmus” mint kihívó, belső vitapartner, dialektikus (néha baráti) ellenfél nem lehet többé a polgári társadalom támasza – mert mind szociáldemokrata, mind nyugat-európai „kommunista” alakváltozatában a polgári társadalom egyik alappillére volt, akárcsak az alapjellegében nem polgári egyház is –, elvesztette ugyanis azt a régi szerepét, amellyel egy lépéssel mindig a dolgozók stratégiai képzelete és vágykomplexusai előtt menetelt, erre már nem volt szükség, mert ezt a „népjóléti” munkát az új korporatív kapitalizmus a „szocializmus” nélkül is könnyedén elvégezte. Jelképes dolog csak, de Olaszországban a kommunista párt egyesült sok évtizedes ellenfelével, a politikai katolicizmussal egy igen szerény igényű és nem túl sikeres liberális pártban. Miközben körülötte tombol a fasiszta fecsegés, amely helyettesítő élvezetet és represszív-szadisztikus szórakozást kínál a szurkolóknak.
Ezt a féloldalas megalkuvást és még mindig a nagy rettegéstől diktált „pragmatizmust” kínálja a nálunk tévesen, de igen ravaszul „baloldalnak” nevezett kör. Az eredmény látható: a félelmi komplexumoktól diktált zavaros politikák dominálnak, mintha a tőketulajdon nélküli dolgozókat meg kellene vesztegetni több fogyasztással, hogy ne ártsanak maguknak végzetesen.
Ezt nem tanácsolnám a kelet-közép-európai nemzeteknek, mindenekelőtt Magyarországnak.
A baloldalon talán szokatlan módon (hiszen ez alapvetően mégiscsak konzervatív attitűd) arra van szükség – többek között –, hogy a múltat megvédjük.
Azt a múltat természetesen, amely a represszió és a szenvedés csökkentését, a megbocsátás, kiengesztelődés, kölcsönös elismerés programját vitte végbe – nálunk legalább eltervezte, igen magas szellemi és erkölcsi színvonalon a reformkorban (amiből aztán a császári abszolutizmus realizált morzsákat később, a forradalom tragikus, mert elkerülhetetlen bukása után) –, és amely mindenütt a Duna-medencében a szellem, az Ige és a Betű nevében próbált először erőszakmentes átalakulást. Nem véletlenül épített hidat és alapított akadémiát Széchenyi. Nem pedig nemzeti hadsereget és szeparatista terrorcsoportokat a Habsburgok ellen. A gondolatnak kellett volna fölszámolnia az elmaradottságot és a nyomort, és emberi méltóságot nyújtani (akkor még „fölülről”) az írástudatlanoknak és mezítlábasoknak, kiterjeszteni a nemesség részben képzelt történelmi (lovagi) erényeit a pórok viskóira. A kézenfekvő kritikai észrevételeink ellenére ez megjegyzendő: a szellem – a kritikai vizsgálódás és a hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség – a szerzője a társadalmi reformnak, nem a szociális, az egyenlőségi szenvedély, amelynek Petőfi, azaz a forradalom a mestere.
Akárcsak Petőfi idejében, a forradalmi politikai szubjektum hiányzik ma is. Akkor a világhelyzet kényszerítette ki a forradalmat a vezetők, a Kossuthok szándékai ellenére. Ma ilyen helyzetet nem nagyon látunk (egyelőre), ezért az intellektuálisan komolyan vehető terv az, amit hazánknak tanácsolunk. Bárki megtekintheti a vízügyi szakemberek összehangzó tanácskozásait, akik többet tesznek a haza megmentéséért, mint bármelyikünk. És hasonló reformenergiák köztudomásúlag mindenütt fölbukkannak, bármennyire gátolja őket – lásd a CEU és az MTA elpusztítását, az egyetemek nagy részének kiszolgáltatását a politikai-hatalmi csoportoknak „alapítvány” és „kuratórium” álnéven, a közgyűjtemények politikai kisajátítását és merő látványossággá silányítását – a jelenleg még fönnálló, tartós, de bensőleg instabil rendszer. Ugyanakkor, mint megannyiszor, a sokat gúnyolt, de a fejét használó kelet-közép-európai, magyar értelmiség (itt most eltekintve saját preferenciáimtól és elfogultságaimtól) lassacskán újra megpróbálja teljesíteni a műveltségi, szaktudási előnyből fakadó morális kötelességét. Az ország és a közelebb fekvő térség békés reformja, környezeti, egészségügyi, kulturális gyógyítása csak a hatalmi ellenállás, represszió és előítéletes tudatlanság ellenében, egyben vele a társadalomban elvegyülve lehetséges. Nehéz helyzet, de nem megoldhatatlan, amint azt a rendszerváltás – megrágalmazott – története is mutatja. Mi történt akkor? Nem integrálisan, de az, hogy az akkor már mintegy húsz éve működő demokratikus ellenzéknek voltak eszméi, amelyek egy része fölélénkítette és befolyásolta a magyar közszellemet. Volt gondolat, és sokan megpróbálták valóra váltani. Ez továbbra is lehetséges.
A helyzet annyiban más, hogy az országnak döntenie kell (a szívében, elméjében), mit akar kezdeni Európával, a nyugati polgári társadalom által kifejlesztett ideaszerkezettel, a környezetvédelemtől a feminizmusig. Ez a döntés többé-kevésbé szabad, láthatjuk, hogy az Európai Unió keleti részén mások az uralkodó eszmék (a legföltűnőbbek: a lengyelországi abortusztörvények és az orosz kisebbségekkel szembeni bánásmód a balti államokban, továbbá az egyre súlyosodó cigánykérdés az egész térségben, a menekültkérdés pedig a Nyugatot is kínozza és megosztja). Nyugodtan mondhatnánk, hogy döntsünk önállóan, senki másra nem kell tekintettel lennünk, de ez hazugság volna. Azért, mert a térségünk egyik konstituens eleme éppen a Habsburg típusú, „jozefinista” fölvilágosodás, amely az európai polgári berendezkedés egyik alappillére, és amely a magyarországi modernség szerves része. (Ezt nevezték mindig a nagy hagyományú radikális jobboldalon „zsidónak”. Ami empirikusan nézve nevetséges, de ideológiailag nem oktalan, meg persze hatékony.) A magyar műveltség nyugati, polgári és proletár komponensét – ezt oly világosan láttak olyan emberek, mint Ady, Bartók, Bibó – idegennek, gyökértelennek bélyegezni történelmi tévedés.
Ugyanakkor az eszmék hiányát „keletinek” bélyegezni szintúgy téves. Magyarországon olyan politikai erők lépnek föl, amelyek mereven tagadják, hogy elveik és eszményeik lennének. Ez a szó szoros értelmében persze nem igaz, csak a sorsunk tudatos alakításának lehetősége iránti bizalmatlanság jele, a másik félelmi komplexum, amivel sajnos tele van a történelmünk. Az eszmények implicitek, hallgatólagosak, mintha szégyen volna bármiben bízni, ami nem anyagi, kézzel megragadható, pedig hát minden szó, ami igazán fontos.
Tehát az első tanácsom: a reformkor újjáélesztése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.