Szerző: MILLEI ILONA
2023.01.17.
Pitti Zoltán közgazdász, gazdasági elemző szerint azonban a 2014 utáni időszak kormányzati intézkedései egyértelműen szembemennek a „vélelmezett” követelményekkel.
Tavaly decemberben nagy vihart váltott ki az Eurostat jelentése a teljes munkaidőben foglalkoztatottak 2021. évi átlagkereseteiről. Eszerint az euróban számolt hazai átlagkeresetek a 27 uniós ország közül a 26. helyre csúsztak. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke nem sokkal előtte nyilatkozott arról, hogy a hazai gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő. Joggal merül fel a kérdés, hogy a munkavállalói jövedelmek csökkenése javított-e nemzetközi versenyképességünkön, vagy ezzel ellentétesen, a végletes leszakadáshoz kerültünk közelebb?
Az az állítás, hogy a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő, egyfelől részigazság, másfelől a nyilatkozat maga nem más, mint figyelemelterelés. A nemzetközi versenyképességi rangsorok kialakításában (ezzel összhangban a befektetői döntések meghozatalában) nem a munkaerő olcsósága, hanem az olyan „egyéb” szempontok játszanak szerepet, mint a makrogazdasági mutatók időbeli alakulása, a kormányzati döntések kiszámíthatósága és hatékonysága, az üzleti vállalkozások teljesítményi- és eredményességi jellemzői, valamint az infrastruktúrális adottságok erényei és hiányosságai. Az alacsony szintű munkaerőköltség ígérete legfeljebb a külföldi működőtőke csábításában játszhat szerepet, de az utóbbi évek tapasztalatai szerint nem a legkívánatosabb iparágakban (például akkumulátorgyárak). Valljuk be, hogy az alacsony szinten tartott munkavállalói jövedelmeken túl, nincs sok okunk dicsekvésre, illetve a versenyképesség fogalmának összetett jellege miatt a nemzetközi rangsorokban sem tudtunk előbbre lépni. Az MKIK elnökének nyilatkozata olyankor robbant be a közéletbe, amikor az éves infláció már felfalta az éves bérfejlesztések mértékét, amikor a lakosság éppen csak ismerkedett a drasztikusan megemelt közüzemi számlák hétköznapokra gyakorolt hatásával, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állam felmondta a társadalmi szolidaritás alapelvét, vagyis az öngondoskodás elsődlegességére hivatkozva, vissza kíván vonulni a humán szolgáltatások (oktatás, egészségügy), valamint a szociális ellátások közfinanszírozásából...
Munkaalapú társadalom a valóságban tehát nem létezik, csak politikai lózung – mondja.
Tavaly decemberben nagy vihart váltott ki az Eurostat jelentése a teljes munkaidőben foglalkoztatottak 2021. évi átlagkereseteiről. Eszerint az euróban számolt hazai átlagkeresetek a 27 uniós ország közül a 26. helyre csúsztak. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke nem sokkal előtte nyilatkozott arról, hogy a hazai gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő. Joggal merül fel a kérdés, hogy a munkavállalói jövedelmek csökkenése javított-e nemzetközi versenyképességünkön, vagy ezzel ellentétesen, a végletes leszakadáshoz kerültünk közelebb?
Az az állítás, hogy a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének kulcskérdése az olcsó munkaerő, egyfelől részigazság, másfelől a nyilatkozat maga nem más, mint figyelemelterelés. A nemzetközi versenyképességi rangsorok kialakításában (ezzel összhangban a befektetői döntések meghozatalában) nem a munkaerő olcsósága, hanem az olyan „egyéb” szempontok játszanak szerepet, mint a makrogazdasági mutatók időbeli alakulása, a kormányzati döntések kiszámíthatósága és hatékonysága, az üzleti vállalkozások teljesítményi- és eredményességi jellemzői, valamint az infrastruktúrális adottságok erényei és hiányosságai. Az alacsony szintű munkaerőköltség ígérete legfeljebb a külföldi működőtőke csábításában játszhat szerepet, de az utóbbi évek tapasztalatai szerint nem a legkívánatosabb iparágakban (például akkumulátorgyárak). Valljuk be, hogy az alacsony szinten tartott munkavállalói jövedelmeken túl, nincs sok okunk dicsekvésre, illetve a versenyképesség fogalmának összetett jellege miatt a nemzetközi rangsorokban sem tudtunk előbbre lépni. Az MKIK elnökének nyilatkozata olyankor robbant be a közéletbe, amikor az éves infláció már felfalta az éves bérfejlesztések mértékét, amikor a lakosság éppen csak ismerkedett a drasztikusan megemelt közüzemi számlák hétköznapokra gyakorolt hatásával, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állam felmondta a társadalmi szolidaritás alapelvét, vagyis az öngondoskodás elsődlegességére hivatkozva, vissza kíván vonulni a humán szolgáltatások (oktatás, egészségügy), valamint a szociális ellátások közfinanszírozásából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.