Szerző: LIPTAI LÍVIA
2023.01.20.
Múlt héten mutatta be a Telex a Tudatosan gyermektelenek című dokumentumfilmjét, amelyben három nő és egy férfi mesél arról, miért döntött úgy, hogy nem vállal gyereket. Most egy olyan történetet mutatunk be, amely a filmből kimaradt: amikor vékony a határvonal a saját, tudatos elhatározás, és a körülmények vezérelte döntés között.
„Gyerekkoromban olyan sok gyereket szerettem volna, hogy ha már elegem van belőlük, elbújok a mosdóban, és kihúzok egy fiókot, ott is egy gyerek legyen. Nem képzelt barátaim voltak, hanem képzelt gyerekeim, arra készültem, hogy majd anya leszek. Valószínűleg azért vágytam erre, mert azt gondoltam, létre tudok hozni egy olyan szorongásmentes családot, ami nekem, úgy éreztem, nem adatott meg” – kezdi Melocco Anna, aki 15 évvel ezelőtt döntötte el, hogy nem vállal gyereket. Mégis tudatos gyermektelennek is tekinthető, meg nem is, mert nemcsak rajta múlott a döntés, hanem a biológián is. Anna bipoláris zavarral él, amit most már kezelnek, de az élete nagy részét diagnózis és segítség nélkül élte le. A története a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekről és a mentális betegségeket övező stigmákról egyaránt szól.
Gyerekként kívülállónak, nem normálisnak érezte magát, állandóan figyelte az embereket, próbálta átvenni a gesztusaikat, szokásaikat. Csak később jött rá arra, hogy ez így nincs rendben, és közben kezdett ráébredni, hogy a női felmenői közül sokan diagnosztizálatlan, és ezért kezeletlen mentális gáttal, betegséggel éltek. „Voltak szorongók, depresszióval küzdők, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy mindez – mint sokszor a mentálhigiénés betegségek esetén – nálunk is női ágon öröklődik. Akkor fogalmazódott meg bennem lassan, hogy ki kell szakadni ebből a rettenetes mintakövetésből, hogy a mi családunkban a nők nincsenek jól, és ez a gyerekeikre is hat. Nagyon megrémített az a gondolat, hogy ha lesz egy olyan, állandóan szorongó, halálvággyal teli gyerekem, mint amilyen én voltam, nem tudok majd neki segíteni, mivel én sem vagyok jól, és nincsenek meg a saját eszközeim sem a kiegyensúlyozott életre.”
Döntésében végül egy váratlan beszélgetés erősítette meg. „Akkor már házas voltam, a szüleimnek volt egy nyolcvanon fölüli csodálatos barátja, egy elképesztően elegáns, fantasztikus néni, aki régen dizőz volt. Egyszer felmentem hozzá valamiért, amúgy nem nagyon beszélgettünk addig. Ő is megkérdezte, amit előbb-utóbb minden nőtől megkérdeznek: nem terveztek gyereket? Nemcsak azt mondtam el neki őszintén, hogy nem, nem tervezek, hanem azt is, hogy mi ennek az oka. Akkor már pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy baj van, hogy milyen így élni, és azt is, hogy félek attól, hogy ez öröklődni fog, és nem akarom a gyerekemet ennek kitenni. Ő erre elmesélte, hogy nyolcvanévesen is kijár a játszóterekre, ott eszi meg a szendvicsét, hogy lássa a gyerekeket nevetni meg játszani. És akkor azt mondta, hogy
Annácska, igazad van, a mi fajtánknak nem szabad gyereket szülnie.
Mint kiderült, ő is súlyos bipoláris volt. Persze azzal nem értek egyet, hogy ha valaki bipoláris, ne szülhessen gyereket, ez a mondat nem is ezt jelenti. Inkább azt mutatja meg, hogy ez a néni végigszenvedte az egész életét, az egyébként boldog házasságát is, mert csak hetven éves kora fölött találták meg a gyógyszerét, mindez pedig súlyos hatással volt az életére. Sokat jelentett nekem ez a beszélgetés, mert végre valaki értette, hogy miről beszélek, nem nézett hülyének, és nem próbált az ellenkezőjéről meggyőzni.”
Ezután nem sokkal Annának volt egy nagyobb összeomlása, ekkor jutott el először felnőttként pszichiáterhez. „Képtelen voltam tovább tettetni, hogy minden rendben van velem. A diagnózisom óriási megkönnyebbülés volt. Nagyon sokat segített, hogy kiderült: nem arról van szó, hogy valamit elrontok vagy hogy nem tudok normálisan működni, pedig a napjaim nagy része arról szólt, hogy próbáljak normálisnak tűnni mások számára. Akkor kezdtem el a betegségemnek valóban utánajárni.”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.