Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.01.13.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
Vajon melyik védőnő támogatná, hogy cukros vizet igyon cumisüvegből a gyerek lefekvés előtt? Nyilván egyik sem. Lehet, szóba sem kerül, hacsak rá nem kérdez a kis megfeketedett tejfog-csonkok láttán. De lefekvéskor nincs ott. És az anyuka tudja, mert az anyja is így tette, hogy ezzel elhallgat majd, ha megkapja a cukros vizet. Mert ő is megkapta, és így is felnőtt. És az ő anyjának is könnyebben ment így az altatás. A védőnő szakértelménél ez fontosabb. A mondatai meg elengedhetők, egyszerűen. Marad a családi minta.
Hosszasan igazolhatnám példák sorával azt a küzdelmet, amiben próbálunk a gyerekek jövőjére, egészségére, fejlődésére, érzelmi és fizikai állapotára úgy hatni, hogy az a szülők felelősségérzetének, tudásának bővítésével párosuljon. Hogy ezek a kívülről jövő hatások ne amortizálódjanak le mindig, és a következő generációban legyen végre valami elmozdulás. Nem véletlen az egyik tételmondatunk: a következő generációért dolgozunk, de a mostanival.
Sokan hiszik, hogyha a gyerek más közegbe kerül, az megoldás lehet. Rájuk kell fókuszálni, és a szülőket hagyni, mert velük már úgysem lehet mit kezdeni. Nyilván ez is megoldás lehet, hiszen minden egyes gyereksors megváltoztatása eredmény, ám mi mégsem ebben látjuk a megoldást. Mert ez nem tömeges, a kritikus tömegtől nagyon messze van, és a visszarendeződés kockázata mindig erős. Mi továbbra is azt valljuk, hogy olyan hatásmechanizmusokat kell működtetni, amiben tömegesedhet a változás. Ehhez pedig a családokat kell képessé tenni arra, hogy új életstratégiát tudjanak a gyerekeik előtt megnyitni.
Ez azonban nem olyan látványos, mint az egy-egy tehetségre fókuszálás, és kudarcokkal teli. Lassú a hatások beépülése, és csak a rendszerrel együtt lehetséges, hiszen intézmények sora van azért, hogy a leszakadó családokkal valamilyen területen foglalkozzanak. Rendszerszintű változások szükségesek, a családokra irányuló hatások harmonizálása, mert segítség, támogatás nélkül nem lesz változás. Ehhez viszont politikai szándék kellene, olyan, ami megérti a társadalmi leszakadás összetettségét, aminek hatására a rendszer türelemmel és önreflektíven dolgozik, nem csúszva bele az elvárt sikerkommunikáció csapdájába. És főleg, ha nem a szavazóbázis biztosítására, hanem az élhető társadalomra fókuszál.
Szóval, az egyik oldal a gyerekek, családok, közösségek, a másik az intézményrendszer, szakpolitika, és ott van még egy harmadik, a közvélemény oldala is. Mert ez sem elhanyagolható elem, és szorosan kötődik a másik kettőhöz.
Kötődik, mert befolyásolt terület ez is. Kihat rá az őket hibáztató kormányzati kommunikációtól kezdve (egyetért-e ön azzal, hogy munka nélkül kapjanak jövedelmet emberek?) az őket kizárólag áldozatként kezelő, mindenki mást hibáztató oldal kommunikációja. Hat a média kattintásvadász működése, ami a hírek, és főleg a negatív, megbotránkoztató hírek kiemelésével erősíti a sztereotípiákat. De hat a sikeres életutak bemutatásával is, ami meg azt erősíti, hogy “na ugye, aki akar, annak sikerül”, mintha személyes döntés kérdése lenne az egész.
És ne feledjük, hatnak a segítő szervezetek is, azzal, hogy ők mit hangosítanak ki, hogyan hatnak a társadalmi igazságérzetre, mennyire átláthatóan működnek, mennyire túlozzák el a problémákat, vagy épp mennyire fedik el azokat, bizonyítandó, hogy az ő munkájuk a legeredményesebb beavatkozás.
Mert itt bejön egy másik pont, a finanszírozás kérdése, hiszen az állam által fel nem vállalt feladatokat ezek a segítő szervezetek próbálják elvégezni, nem állami forrásból, hanem adományokra, támogatásokra támaszkodva. Tehát fontos szempont lesz az egész problémában annak igazolása, hogy ők méltóak a támogatásokra, lehet bízni bennük.
Mennyi tényező, és mind oda-vissza hat! És mindenre figyelni kell. Legtöbbször nincs jó, vagy rossz válasz, csak azt látjuk, hogy vannak szempontok, amelyekben az egyik dolog jó, és vannak, amelyekben pont az ellenkezője. Így aztán miközben szeretnénk a közvélemény érzékenyítését is párosítani a munka mellé, igazodnunk kell ahhoz a hatásrendszerhez is, ami az ő viszonyulásukat befolyásolja. Mondjuk pl. a bizalmatlanság kérdésében.
Mert ebben a világban ez a kérdés arrafelé mozdítja a kapcsolódásokat, hogy egyre többen szeretnének konkrét gyereket támogatni, amiben látják a befektetésük, támogatásuk eredményességét. Konkrétan, arccal, beazonosítható módon. Nem egy társadalmi probléma megoldását szeretnék támogatni, mert ebben nem kapják meg azt az érzést, amit szeretnének. Nem általánosan akarják, hanem konkrétan. És ez ránk is visszahat, hiszen akkor olyan támogatási rendszereket kell felépítenünk, ami kielégíti ezeket az elvárásokat is. A személytelen segítő szervezet helyett a személyes kapcsolódást, de közvetítő jelleggel, hiszen a közvetlen kapcsolódás túl sok kockázatot rejt, ezt talán már sikerült megértetni.
Ez most nálunk átstrukturál területeket, pl. a patrónus programot, amiben meg kell próbálnunk egy működési elemet is beiktatni, mert azt is finanszírozni kell valamiből. Mert munkabér, utazási költség, telefonköltség, adminisztráció, számítógép, könyvelés, stb. van egy mentor mögött, aki az összekötő kapocs, a biztosíték.
A bizalom kulcsszó ebben is. És mint ahogy folyamatosan dolgozunk azon, hogy bizalmi kapcsolatunk legyen a támogatottjainkkal, az intézményi partnereinkkel, úgy nagyon fontosak a támogatók is. Igazodnunk kell az ő elvárásaikhoz is, hogy bízzanak bennünk. Elvárás és bizalom egyensúlya. Mindegyik területen. Változtatni akarunk az elvárásokon, de igazodnunk kell hozzá, különben nem kapunk elég bizalmat… Micsoda helyzet ez is!
Ez a bizalmi háló most nagyon sérülékeny. Az érdekvezérelt világban a bizalomvesztés a legnagyobb kár. Falak épültek körénk, a falakon belül kiépítjük a saját bizalmi rendszerünket, és úgy érezzük, így biztonságban lehetünk. De a falak el is zárnak minket másoktól. Kapcsolódások kellenének. Ezek mentén erősödhetnének új bizalmi szálak. Amelyekre közösségek épülhetnek. Épülhetnének.
Hm… jó kis álom. Milyen messze vagyunk ettől!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.