Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.01.07.
Milyen jó ez a kifejezés.
Mi lehet a gátja? Sokat gondolkodom ezen…
Biztosa sokan váltottak iskolát, hagyták el az állami oktatást (én is), vagy az oktatást úgy, ahogy van, olyan megtapasztalás után, mikor valaki nyíltan beleállt egy problémába, kritikát fogalmazott meg, abban a hitben, amiben a többiek megerősítették, hogy egyetértenek vele, mellette állnak. Aztán kiderült, hogy nem. Egyedül maradt, ahol hangot adott a problémáknak, ott még szemkontaktust sem tudott teremteni senkivel, vagy számára teljesen érthetetlen módon épp az ellenkezője mellett foglaltak állást, a vezetői elvárásoknak megfelelően.
Hányan maradtunk magunkra a folyosói vállveregetésekkel, ott, ahol nem látta senki, hogy „jó voltál, jól megmondtad”? És hagyták szó nélkül a megtorlást, ami a kiállás után következett, mintha közük sem lenne hozzá, sőt a főnökség felé fejcsóválva jelezve, mennyire tarthatatlan amit az illető képvisel?
Hányan remélik, hogy az erősebb fél, a hatalom mellé állva megvédhetik, vagy jobban pozicionálhatják magukat? És ezért megéri háttérbe szorítani a lelkiismeretet, a szakmaiságot, a kollégák szimpátiáját, az igazságérzetet, mindent…
Mikor van értelme a szolidaritásnak? És milyen formában? Ha csak arra jó, hogy magunk között „leengedjük a gőzt”, de közben nem teszünk semmit, megkeressük magunkban az indokot (nekem nincs hova mennem, ha kirúgnak... kibírom már a nyugdíjig... kicsi vagyok én ahhoz, hogy bármi változást elérjek... úgy sem tehetünk semmit, stb.), és együtt kesergünk, nyilván az is együttérzés, szolidaritás.
De a cselekvő szolidaritás, az más minőség. Amíg nem érezzük, hogy így van értelme, nem lesz változás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.