A FELHŐKARCOLÓ MINT DIADALÍV

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: GÁBOR GYÖRGY, KARDOS ANDRÁS
2023.01.06.

...Amikor a Fidesz a centralizáció politikai meggyőződésének érvényesítését a kulturális vagy az oktatási szférában igyekszik maradéktalanul megvalósítani, szembemegy a kultúra legalapvetőbb és legmeghatározóbb szellemiségével, amely nemhogy nem igényli a központi útmutatást és irányítást, éppen ellenkezőleg: a kultúra szellemisége ellentétes mindenfajta (bármilyen legyen is az) központi akarat megnyilvánulásával. Az egyes „korszakokat” nem a kor saját időszaka szokta létrehozni, magasabb hatalmi érdekekre tekintettel, a „korszak” mindig utólag körvonalazódik, a vonatkozó kor elmúltával. Hegel találó kifejezését követve akkor, midőn Minerva baglya megkezdi röptét, vagyis amikor már a rálátás lehetősége adott a vizsgált évekre-évtizedekre. A „korszakolás” episztemológiai, ismeretelméleti megközelítés, amely előbb az analízist, az egyes művek és produktumok összehasonlító vizsgálatát végzi el, s csak ezután nyílhat lehetőség – ha egyáltalán – az eszmetörténeti, kultúrtörténeti és esztétikai szintézisre. A „korszakot” nem megrendelésre legyártjuk, hanem utólagosan, gondos elemző munka révén felismerjük, ami messze nem egy „társadalommérnöki” szándékkal és precizitással megtervezett kivitelezés eredménye, inkább a gondolkodás, életérzés, szellem és psziché stb. következménye: utólagos rálátás, legfőképp a vizsgált korban keletkezett művekre, alkotásokra, a műalkotások közötti rejtett összefüggésekre, korhangulatra, művekben tárgyiasuló s jellemzőnek tetsző világfelfogásokra, életérzésekre, reményekre vagy reménytelenségre stb. Korszak létrejöhet az adott hatalmi, ideológiai, vallási, kulturális és mentális stb. szándékok és törekvések érzéki esszenciájaként (lásd reneszánsz vagy barokk), de létrejöhet bírálatként, a fennálló tarthatatlansága és elfogadhatatlansága okán (például manierizmus vagy romantika). Ám azok a politikától hathatósan megtámogatott produkciók, amelyekben a hatalom önmagát kívánja szoborba önteni, himnuszokban, hőskölteményekben vagy panegirikuszokban, továbbá filmekben, színpadokon és zeneművekben stb., saját időtlenségét vagy korszakosságát törekszik megörökíteni és bizáncias módon dicsőíteni, elsősorban a jelennek szánt propagandisztikus termékek, amelyek a leendő történész számára nélkülözhetetlen forrásai lesznek az adott történelmi időszak leírásának, ám esztétikai értelemben, túlnyomó többségükben, irrelevánsak. A művészeti alkotómunka esetében egyfelől a gondolkodás és az alkotói szabadság alapelve, másfelől a formába öntés autonómiája az, ami az esztétikailag releváns műalkotás létrehozásának nélkülözhetetlen eleme és garanciája.

Az „Orbán-korszak” kivitelezésén buzgólkodók álmaiban – aligha véletlenül – legtöbbször valami hatalmas, valami gigantikus, valami eget verő, valami erőtől duzzadó jelenik meg, a megállíthatatlan lendület, a feltartóztathatatlan vágy, a triumfáló erő, vagyis az „akarat diadala”. Gondolkodásukban minden felhőkarcolóvá lényegül át: egyfajta „korszakos” mitológiai metamorfózis játszódik le, ahol a győztesek, a gigászok hatalmas, élet-halál küzdelmekben (theomachia, titanomachia) diadalmaskodnak, kedvükre túllépve a legelemibb szabályokon, az isteni (természeti, fizikai, lásd phüszisz) és az ember alkotta törvényeken (lásd nomosz), a létező hagyományokon, a minden ráción és morálon túli célok megvalósításának érdekében. Mindezt persze nem könnyedén szökellve, sokkal inkább dübörögve, fülsüketítő harci zaj közepette.

Hazug monstrumok hirdetik a várva várt korszak eljövetelét, a korszaknak remélt időszakot, amelynek történelmi és eszmetörténeti megítélése persze még várat magára. A MOL-torony, akár mint biblikus előképe, a bábeli torony (amely lágymányosi utódjával szemben az egész emberiség nagyravágyásának tanulságairól és következményeiről számolt be), a hübrisznek, a jellegzetesen urambátyámos feudális összefonódásoknak és officiálissá lényegült korrupcióknak, a hatalomnak és a hatalom egyik liblingjének, a MOL-nak az agresszív, Budapest úgyszólván minden pontjáról láthatóvá tett felkiáltójele, a provinciális nagyravágyásnak velejéig anakronisztikus üveg-beton rengetege: a Margit híd felől feltárulkozó páratlan természetes panoráma a Dunát határoló Várheggyel és a Gellért- heggyel teljesen értelmetlenül, ám annál erőszakosabb módon mostantól kiegészül egy mesterséges hegyrakással, a Gellért-hegy mögül horrorisztikus rémként előtüremkedő toronnyal. A térben és időben egyaránt eltévedt magamutogató pokoli monstrum az építészet legelementárisabb szabályát felrúgva fittyet hány a kontextusra, az architektúra közvetlen környezetére; szándéka épp az, hogy kilépjen onnan, s még a lichthóf ablakán kitekintő számára is vizuálisan jelen legyen: egyszerre maga az anakronizmus és egyszerre maga a parvenü ízléstelenség. A Nagy Testvér fenyegető jelenvalóságának otrombasága...

ITT OLVASHATÓ 

AZ ÉLET ÉS IRODALOM 2023/1. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE