FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2022.10.10.
Mai tudásunk szerint a csata után jó fél évezreddel később élő Plutarkhosznál (De gloria Atheniensium, 3) felbukkanó esemény történeti legenda csupán, jelesül az, hogy a marathóni csatát követően egy bizonyos Euklész (más források szerint Therszipposz) nevű harcos elfutott volna a marathóni csata színhelyétől Athénig, hogy városának megvigye a jó hírt: Νενικήκαμεν! (Győztünk!), majd hősies futását követően holtan esett össze. A marathóni futást mind a mai napig ennek a legendának az emlékezetére szokás megrendezni, miközben a történeti valóság az lehetett, amiről közvetlenül a csata után született Hérodotosz számolt be. Hérodotosz elmondása szerint (VI, 106) az athéniak egy Pheidippidész nevű rendkívül gyorslábú harcost küldtek a spártaiakhoz, segítségüket kérve a perzsa támadással szemben, de a spártaiak a törvényre hivatkozva (a hónap kilencedik napján tiltott a háború) nem indultak el azonnal. S mire néhány nappal később felkerekedtek, addigra az athéniak fényes győzelmet arattak a perzsák fölött. Vagyis – végső soron – Pheidippidész futása teljesen feleslegesnek bizonyult, másfelől a történet bizonyságául szolgált a spártaiak barátságtalan és nem egyenes viselkedésének: hiába a rettentő veszedelem, hiába az életveszély, hiába a pusztulás réme, a spártaiak „bürokratikus” módon a törvényre hivatkozva nem adták meg a szükséges és várt segítséget, majd amikor mégis a helyszínre csörtettek, addigra az athéniak saját erőből legyőzték a támadó perzsákat.
Mindez azért jutott az eszembe, mert olvasom, hogy Novák Katalin a legfontosabb dolgának épp azt tartotta, hogy vasárnap maga is részt vegyen a Budapest Maratonon, mi több, az államelnök asszony személyesen fújta meg az indítást jelző kürtöt. Döntse el mindenki maga, hogy Novák Katalin hosszú futása – amire mindig számíthatunk –, miként a beigért és egy ország által remegve várt kéktúrás gyaloglása, netán az amerikai görkorizás és a különféle celebek szakmányban való ölelgetése inkább a legendás, ám nem valóságos futásra emlékeztet, avagy Pheidippidész valóságos, de teljesen feleslegesnek bizonyult futására, amely a gyávaságot, a barátságtalan elutasítást és a törvényre hivatkozó bürokratikus aktust idézte fel? Vajon mit idézett fel Novák Katalin futása azokban a napokban, amikor országszerte ezrek és tízezrek, tanárok, diákok és szülök tiltakoznak és tüntetnek elemi jogaikért; amikor a „törvényre hivatkozó” bürokraták tanárokat zavarnak el munkahelyeikről, mit sem törődve azzal, hogy az elküldött tanárok helyébe nem lehet hasonló képesítésű oktatókat beállítani, s a gyerekek tanárok, osztályfőnökök, szakoktatók nélkül maradnak, ha az érettségi előtt, hát annyi baj legyen, legfeljebb nem tanul az a kölök, legfeljebb alulképzett marad, kit érdekel, legfeljebb nem tud majd elhelyezkedni a nemzetközi munkaerőpiacokon, a fő, hogy jó alattvaló legyen, így hát a lényeg a „törvény” és a hatalmi verdikt.
A folytonosan a fiatalokról, a családról, a nemzet jövőjéről deliráló Novák Katalinnak, a "legfőbb közjogi méltóságnak" sikerült alulmúlnia mindkét, amúgy alulmúlhatatlannak tűnő közvetlen elődjét: fut és gyalogol, ölelkezik és görkorizik, puszilkodik és közhelyeket beszél, ám észrevenni és meghallani nem képes és nem is hajlandó azt, amibe szakmájukat magas fokon gyakorló tanárok, családfők, tanuló gyermekekkel rendelkező családok, pályák, hivatások, jövőképek mennek tönkre, vagyis épp annak az országnak a jövője megy rá, amelynek ő az állítólagos államfője.
Igaz, a kürtöt ügyesen megfújta, államfőhöz méltóan, talán még puszi is jutott valakinek, s a kéktúra is hamarosan beindul.
Ha nem lett volna rendszerváltás, Novák Katalin ma a KISZ felülről irányított, jópofizó, túlmozgásos aktivistája lenne.
