Szerző: HADHÁZY ÁKOS
2022.05.31.





Catherine Belton brit újságíró (évekig a Financial Times moszkvai tudósítója) magyarul a Librinél most megjelent Putyin emberei. Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot? című könyvében meséli el Szergej Pugacsov volt bankár a történetet. A sokatmondó jelenet tökéletesen összefoglalja, mit gondol magáról az, aki elnökként-miniszterelnökként több mint két évtizede irányítja a világ legnagyobb területű országát. Minden politikai-stratégiai magyarázaton túl e mértéktelen gőg az egyik forrása a szomszédunkban pusztító, az orosz elnök által indított háborúnak.
Pugacsov egykor kulcsszerepet játszott Putyin hatalomra jutásában, majd összekülönbözött vele és tíz évvel ezelőtt menekülnie kellett. Ma is emigrációban él. Belton – Bujdosó István fordításában megjelent – vastag könyve többtucat, Pugacsovhoz hasonlóan egykor befolyásos szereplővel, illetve a Kreml falai között most is otthonosan mozgó üzletemberrel, hírszerzővel, politikussal és közgazdásszal készített interjún alapul, amely beszélgetéseket bírósági ítéletek, jegyzőkönyvek, újságcikkek egészítenek ki. A végeredmény lebilincselő, ugyanakkor az üzleti manipulációk és szövevényes bűncselekmények aprólékos leírása miatt néha nehezen olvasható munka.
A könyv ezzel együtt nagyban segít megválaszolni az ukrajnai háború óta oly’ sokakat foglalkoztató kérdést: mit és miért tesz az orosz vezetés?
Olyan, mint sorozat első epizódja, amely nélkül nagyon nehéz megérteni, hogy mi történik az egyes évadokban. A közel félezer oldalas, bőven lábjegyzetelt kötet végére érve immár sokkal érthetőbb, mi vezetett Ukrajna megtámadásához. Adott egy, az ország vélt vagy valós megaláztatásai miatt bosszúért lihegő, javarészt a rettegett szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből származó politikai elit, amely a kilencvenes évek Jelcin-korszakának káoszára hivatkozva Putyin 2000-es hatalomra jutásával nekiállt a „rendrakásnak.” Az új elnök vezette csapat a meggyötört, a hivalkodóan gazdag oligarchákat gyűlölő lakosság tapsától kísérve leszámolt az újgazdagokkal. Putyin a növekvő gáz- és olajbevételekre alapozva megnövekedett önbizalommal tárgyalt a Nyugattal, amelynek politikai intézményrendszerét korrumpálni igyekezett, s amellyel az ex-KGB-elit jó leninistaként üzletelt. („A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.”) A zsíros koncért lihegő nyugati cégek és az orosz befektetőket tárt karokkal váró kormányok pedig szívesen papoltak emberi jogokról, de a valóságban mindent megtettek a gyakran gyanús eredetű orosz tőke minél akadálytalanabb áramlásáért. Például: az orosz pénzek egyik fő európai célpontjának számító Nagy-Britanniában különböző orosz oligarchák fontszázezreket adományoztak, elsősorban a konzervatív pártnak. Az anyagi és politikai szempontból megerősödött Oroszország pedig a Nyugat gyengeségét kihasználva nekilátott egykori befolyási övezete visszaállításának; a sokéves folyamat – immár a könyv megjelenése után – Ukrajna megtámadásába torkollott...
Hogy azért másról is essék szó, mint az orosz olajról, de mégis a magyar különutasság gyakori jelenségének közelében maradjak, kitérek arra, hogy a már említett Politico közölte Angelosz Krisszogelosznak, a londoni Metropolitan egyetem oktatójának, a Martens központ nevű, európai kereszténydemokrata szemléletű elemző műhely kutatójának a cikkét a vétójog, pontosabban az egyöntetűség elve védelmében.
A szerző utal arra, hogy újabban, amikor az Európai Unió határai mellett dúló háború miatt felerősödött az egységes cselekvés igénye, ismét előkerült az a javaslat, hogy a külpolitikai döntéshozatal kérdéseiben töröljék el az egyöntetűség elvét, azt a szabályt, hogy a közös álláspont elfogadásához az összes tagország egyetértésére szükség van. Ezt az előírást az úgynevezett minősített többség megkövetelésével kívánnák helyettesíteni – ám a változtatás az EU alapszerződésének a módosítását igényelné, amire viszont a mostani szabályok szerint az egyöntetűség elve érvényes.
Krisszogelosz szerint tévedés, hogy az ilyen változtatás javítaná az EU nemzetközi pozícióit, mert minősített többséggel ugyan gyorsabban lehetne határozatokat hozni, de azok tényleges súlyát csökkentené a kívülállók szemében, ha nem az összes EU-tagállam álláspontját tükrözik. Ha a külpolitikai döntéshozatal szavazások és alkukötések függvényévé válik, akkor az EU külpolitikája szem elől tévesztheti erkölcsi iránytűjét – érvel a politológus.