Szerző: SZOLLÁTH DÁVID
2022.05.27.
Nádas regénye persze nem népi irodalom és nem is szegénységrealizmus. Noha a regényvilág társadalmilag kétségbeejtően pontos, analízisének végső terminusa mégsem szociológiai, levezetései nem állnak meg a szegénység vagy a parasztság fogalmánál. Továbbra is a – megszorítások nélküli – emberről beszél, igaz, a humanizmus csapdáit kényesen kerülő, a magyar irodalomban mindmáig szentségtörőnek ható nyelvén. Épp ezért nincs benne a szegénységrealizmusok képviseleti viszonyulása, szolidaritása. Nem merül fel, hogy az „azok helyett beszél, akiknek nincs nyelvük” Tarra és másokra alkalmazott közhelye érvényes lehetne. Az elbeszélő „fordításai” is inkább műfajparódiának tűnnek. Noha gyakorta többes szám első személyben beszél a névtelen faluról, (amiben egyébként ráismerhetünk Kisoroszira), semmilyen fogódzót nem kapunk arról, hogy a Párhuzamos történetekből ismerős mindentudó, de ismeretlen elbeszélőnek vajon mi köze van a helyhez, milyen jogon használja a közösséget kifejező „mi”-t.
Ha legközelebb egy érdeklődő fiatal megkérdezi, hogy mit olvasson először Nádastól, akkor én ezek után a Rémtörténeteket fogom javasolni. Mert hogyan adjam el Nádast a szemináriumon? Mi fér bele másfél órába? Mivel nem akartam a három monumentális művel, azok esztétikai és tárgyi brutalitásával elijeszteni a reménybeli Nádas-olvasót, aki az írókultusz jeleit bizonyára már az első olvasás előtt érzékelve egyébként is félszegen vagy szkeptikusan veszi kézbe a könyvet, ezért eddig a korai elbeszélések gyűjteményét (A Biblia és más régi történetek) ajánlottam termékmintának, mézesmadzagnak, bár az Egy családregény vége vagy az alulértékelt Évkönyv is alkalmas lehet erre a célra. De nem jó szívvel tettem, hiszen azt, amiben Nádas a legjobb, s amire csak a neve mellett sokszor emlegetett modern klasszikusok képesek, hogy huzamosan benne tartson a fikció világában, ostoba fülszövegfrázissal szólva, hogy „lebilincselje” az olvasót, nos, ezt a kiváló, de rövidebb, kevésbé komplex művekkel nem lehetett demonstrálni. Pedig nagy a tét ilyenkor. Harapnak-e még Nádasra? Egy, ma már nagypapakorú kritikusok által az előző évezredben panteonizált élő klasszikussal kellene bizonyítani a húszévesnek, hogy nemcsak hogy a szerző nem lett poros időközben, hanem általában még mindig működik az immerzív olvasás képessége. Az az euforikus, tudatmódosulás-szerű állapot, ami az emberek többségének kamaszkorában adatik meg igazán. A Rémtörténetek viszont nem rövid és nem hosszú, közel áll ahhoz, amit az átlagolvasó feltehetőleg regénynek tart, és ami mégis hiányzott eddig a nádasi életműből. Persze nemcsak méretről van szó, hanem formáról is. Mert a Rémtörténetekben minden megvan a nádasi elbeszélő technika eszközkészletéből, nem utolsósorban a virtuóz dramaturgia (késleltetés, meglepő fordulat, bűnügy, történetszálak váltogatása stb.), mindaz, ami az olvasót akkor is a regényben tartja, amikor józan eszével esetleg nem kíván már többet a testiség tabusértő vagy az erőszak sokkoló látványaiból. A regény gazdag és komplex, mégis átláthatóbb, mint akár a Párhuzamos történetek egyetlen kötete, nem beszélve arról, hogy itt összeérnek a szálak, lezárul a mű. A végéről visszatekintve a kulminációs pont szédítően csavaros előkészítésének tűnik az egész regény, és (a rövid posztludiumot nem számítva) a befejezettség érzetével jutalmazza az olvasót. Azaz komoly esélyt látok arra, hogy a Rémtörténetek újabb híveket fog szerezni az írónak, mert hamisítatlan Nádas-élmény, de befogadhatóbb „kiszerelésben”.
Pedig a Rémtörténetek nagyon más világban játszódik, mint amit Nádastól megszoktunk: falun. Elsőre úgy tűnik, nem is reprezentatív darabja az életműnek. Mintha a szerző idős korára, uram bocsá’, népi irodalmat kezdene írni. Az első kétszáz oldal alapján csábító zsákutcája ez az olvasásnak. A díszlet, a mentalitások, a falu mindenkit megszóló szája, a nyelvhasználat, a kiejtés szerinti helyesírás (például „aszt”). A szociografikus irodalmi hagyomány szegénységirodalomnak nevezett módosulása is eszünkbe juthat. Az elbeszélő hasonló előzékenységgel „fordít” a városi, úri olvasó számára, mint ahogy Borbély vagy Barnás elbeszélői állandóan közlik, hogy „mi itt ezt így és így mondjuk”.
A Rémtörténetekben, éppúgy, mint náluk, a falu páriáit ismerjük meg. A falu törpe kurváját, aki a kocsma férfiközönségét a budi mellett szolgálja ki („Ha már [...] a hugyozáshoz amúgy is előveszik a farkukat”, 192.). Törpike a Nincstelenek bolondjának, a pottyantósban alámerülő Mesijásnak lehetne női párja. De ő csak egy a regény szereplőinek becketti freak-showjából. Ott van még az epilepsziás Róza, a falu bolondja, aki szellentéseivel a legfőbb kocsmai mulatság, ott van Teréz, aki lánykorában megesett, kiátkozták, magányos, szellemeket lát, ott van Bolog Imre, Törpike nagyra nőtt fattya, akit megszállt az ördög, az anyját veri, ott van még a légnyomásos, néma szomszéd, a falábú villanyóra-leolvasó, a mindig részeg révészek, továbbá a büdös varnyú vénasszonyok, akiket vernek a fiatalasszonyok, mert már semmire sem jók, és a vénasszonycsúfolók stílusában mondják róluk, hogy mind száraz a punájuk (9.)...
