Szerző: UNGVÁRY RUDOLF
2022.02.20.
1945. február 15. Széll Kálmán tér az Olasz (ma Szilágyi) fasor felől. Valószínűleg egy teherautóról vagy egy dzsipről készítette egy szovjet haditudósító. Más, két nappal a terület elfoglalása és a kitörés után ott ennyire nyíltan aligha mert fényképezni.
Ahhoz képest, hogy mennyire kitüntetett helyen, a kép közepén szemben álló ötemeletes sarokház előre meredő vége feltűnően ép. Csak a mai, az évtizedes békétől beszűkült képzelőerejű nézőnek tűnhet romosnak, aki úgy hozzászokott az ép házakhoz, hogy azt hiszi, ez az állapot örökké fog tartani. U. Rudolfot azonban nem lehet megtéveszteni. 1959-ben tüzérkiképzést kapott katonai szolgálata idején. Ráadásul néhány évvel előtte még, 1956. november 4-én a miskolci egyetem egyik szélső diákszállójában lakva maga is megtapasztalta egy szovjet páncélos ék frontális tűztámadását. Később meg is tanították rá, hogy a jó toronylöveg-kezelő nem belelő az ablak közepébe, mert akkor az élesített lövedék csak átsüvít a szobán, nagyobb ellenállás nélkül átvágja a mögötte levő hatos válaszfal-lapokból álló vékony elválasztó falakat és csak a lakás másik oldalán robban, beleütközve az udvari tűzfalba. A tűzfal ugyanis erősebb ellenállást fejt ki az élesített lövedékkel szemben, amelynek gyújtószerkezete így a másodperc tizedrésze alatt berobbantja a lőszert. De semmi kárt nem tesz a szobák ablakából figyelő védőkre, akik az ilyen, számukra nem testközeli robbanások hangját már megszokták, és a hallószervi károsodásukat idővel kiheverik valahogy. Ezért mindig gondosan az ablakok szélére kell célozni. Ekkor a lövedék a szoba határán robban, mégpedig akkorát, hogy ha netán valakit nem öl meg maga a robbanás vagy a lövedék repesze, akkor a robbanás erejétől mindenki, aki abban a szobában tartózkodik és különben ép maradt, olyan mértékű tüdővérzést kap, hogy ebbe pillanatokon belül belefullad, mert dugig lesz a tüdeje vérrel. Menthetetlen. Érteni kell minden szakmához, így a páncélostorony-löveg kezeléséhez is. U. Rudolf tehát tapasztalatilag és elméletileg fel van készülve, és ráadásul még gépészmérnök is. A képet uraló épület fasorra néző homlokzatának korabeli titkát meg tudja fejteni, ha mást nem is.
Jól megfigyelhető, hogy a lövések túlnyomórészt az ablakok széleit érték. Így lehetett egy csapásra több legyet is ütni. Nemcsak a figyelőt, hanem mindenkit abban a szobában a túlvilágra küldeni. Meg kell mondani, hogy a helyes becsapódás okozta robbanás csak másodpercek töredékéig tart: annyira rövid ideig, hogy az idegrendszer központi részébe el se jut érdemben az esemény hatása. Az érintettekben nem is tudatosul igazán semmi Az eljárás tehát, akárcsak a villamosszék használata, szerfelett humánus. Akik csak megsebesültek az ostrom idején, sokkal-sokkal rosszabbul jártak. A Vár Sziklakórházába kerültek, összezsúfolva, érdemi ápolás nélkül. Hetekig tartó agónia végzett velük. Ahogy erről a szemtanúk – és a kevés túlélő beszámoltak később. (Mert azért túlélő mindig akad, és ez U. Rudolfot derűlátással tölti el, melyet nem győz ismételten leírni...)
A saroképület mellett, a Várfok utca másik végében a Beszkárt világos burkolatú, egyemeletes Bauhaus, kocka alakú üzemi épületecskéje teljesen ép. Túlélését az alacsony fekvésének köszönhette: nem esett a tűzvonalba, mert nem volt messzebbről látható. Ezért megfigyelők se használhatták. Még csak lövésnyomok se voltak rajta láthatóak, ahogy ezt 1945. április első napjaiban U. Rudolf tapasztalta. Amikor családja Pesten megtudta, hogy az oroszok megépítették az első cölöphidat a Margit híd fölötti Dunán (ezt a következő télen elsodorta a jég, utána épült a pontonhíd), azonnal elindultak, hogy megtudják, pasaréti rokonaik élnek-e még vagy meghaltak. Végiggyalogolták a Margit körutat a laza tömeggel. Mindenki Pestről Budára tartott. A Margit körúton nagyon nagy csend volt, csak a lépések súrlódó hangjai visszhangoztak a romos házak között a poros, piszkos kövezeten. U. Rudolf akkor még megcsodálhatta az iszonyú robbanás következményeit a Mechwart tér sarki Regent-háznál. A törmelékhalmok között éppen hogy egy jármű-szélességnyi út volt. A környező házak vakolatát legyezőszerűen, központjában a házzal, sűrű, hosszú csíkokban végigspriccelte a ház udvarán tárolt lőszer robbanásakor szétrepülő repesztömeg. Az egyik pinceablak fekete nyílása közvetlenül a kövezet szintjén meredt kifelé, akár egy kövekbe merevült hulla dermedt tekintete. A Széna és Széll Kálmán téren már nyoma sem volt tetemeknek. A tér végében tűnt föl neki a teljesen épen maradt, szépen fehérlő szabályos épület. Annyira szokatlan volt. A nagynénje házát a kerteken áthaladva, rövidebb úton érték el. Akkor még semmit se lehetett lezárni, minden kert tárva-nyitva volt. Ragyogott a nap, és a ház mögötti gyep közepén egy nyúlánk, fehér bőrű nő fürdőruhában napozott egy nyugágyban. U. Rudolfra mondén testtartása és elengedettsége a romos világ közepén nagyon mély benyomást keltett. – Kisztihand, – mondták a nőnek. Ragyogott a rezervált derű.
A nagynénje nemrég szülte az első fiát; mikor az oroszok bejöttek, a mellén tartotta a szopós gyereket, teljesen biztonságban volt. A lövésre kész géppisztolyaikkal a pincébe behatoló, vastag pufajkájukban dagadtaknak látszó oroszok rámosolyogtak. Ettől mindenki megkönnyebbülten szintén mosolyra derült. Nagynénje elmesélte, milyen volt, amikor a kitörés éjjelén a németek megrohanták a János-kórházat. – Akkora, idáig hallatszó tömeges halálordítás volt, hogy reszketni kezdtünk a pincében. – Alig volt másfél hónapja. Amikor hatvan évvel később U. Rudolf újra megkérte, meséljen róla, semmire se emlékezett. Mintha valaki részleges lobotómiát hajtott volna végre az agyvelején. Pedig a nagynéni nagyon szelíd nő volt. És az öregkori butulás meg se legyintette. A szoptatásról, meg hogy mennyi teje volt akkor, sokat tudott mesélni...