Szerző: ÚTON
2018.
Karsai László történész, a 20. századi diktatúrák szakértője az Esti gyorsban elmondta, körülbelül 437 ezer zsidó embert deportáltak a Horthy-Sztójay kormány hatóságai 1944. május 15. és július 9. között, zömük Auschwitzba került. Az egymillió auschwitzi halott közül minden harmadik, körülbelül 330 ezer ember magyar zsidó volt, ilyen értelemben Auschwitz tekinthető a legnagyobb magyar temetőnek. Noha virtuális, mert az elgázosított és megölt emberek holttestét elégették.
Horthy Miklós egyébként, amikor 1942-43-ban egyre keményebben bírálták a németek, hogy nem tűznek sárga csillagot a magyar zsidókra, nem zárják őket gettókba és nem deportálják őket, egyik nagyon határozott hangú levelében kikérte magának ezt a kioktatást, és a többi között arra hívta fel Hitler figyelmét, hogy amikor még a német weimari demokráciában a zsidóknak semmi bajuk nem volt, „Magyarország már úttörő volt az antiszemitizmus terén”, utalt ezzel az 1920-as numerus clausus-törvényre. Ezt követték 1938-tól a zsidótörvények.
Amiről a mai Horthy-apologéták nem szeretnek egy turulszobor-állítás és egy Szabadság téri megszállási emlékmű „odalopása” (hiszen nem avatták fel) beszélni, az a kamenyec-podolszkiji mészárlás, amikor legalább 16-18 ezer magyarországi zsidót deportáltak már németek által megszállt területre, ahol a nácik első olyan tömeggyilkosságában ölték meg őket, ahol az áldozatok száma több volt, mint tízezer. Hangsúlyozta: nem igaz, amit előbbiek állítanak, hogy amikor Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter vagy Horthy megtudta, hogy "nem üdülni vitték" Ukrajnába azokat az embereket, akkor leállították a deportálásokat. Nem, '41-ben a németek akadályozták ezt meg.
A történész Németországot és Magyarországot hasonlította össze röviden ebből a szempontból. Kiemelte, Willy Brandt kancellár 1970. december 7-én kezdeményezte a holokauszt emléknapját (ezzel megelőzve az ENSZ-t is), a varsói gettó emlékművénél elhelyezte koszorúját, majd – spontán akcióként – térdre borult. Speciel a magyar és a lengyel sajtóban erről nem jelent meg fotó – jegyezte meg a történész. 1985. május 8-án Richard von Weizsäcker köztárasági elnök a felszabadulás napjának nevezte a II. világháború utolsó európai napját.
„Hol vagyunk mi ettől?” – tette fel a kérdést Karsai László. Itt részben sajnos egyes történészek által is ünnepelt „náci hősökről”, „hősies honvédelemről, Budapest védőiről” szeretnek beszélni 1945 januárjából-februárjából – fogalmazott.
Nem hiszem, hogy meg kellene lepődnünk azon, hogy felelős vezetők időről időre „megtévednek”, és köztörvényes bűncselekmények miatt felelősségre vonják őket. A Schadl–Völner-ügyhöz hasonlók bizonyára nálunk erősebb alkotmányos hagyományokkal rendelkező országokban is előfordulnak. A hazai viszonyok sajátosságát inkább az eseményekre adott kormányzati válasz fejezi ki...
AZ ÉS 2022/4. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)Magyarország a II. világháborút követően negyven évig egy radikálisan egyenlősítő társadalmi kísérlet résztvevője volt, melyet “kommunizmusnak” vagy “államszocializmusnak” szokás hívni, majd a rendszerváltozást követően a szabadpiaci berendezkedésre tértünk át. Abból, hogy a két, gyökeresen eltérő berendezkedés mennyire formálta át a magyar társadalom rétegződését, következtethetünk arra, hogy egy társadalom úgy általában milyen könnyen változik meg az intézményi átalakítások hatására.
Kapcsolódó tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy a magyar társadalom egyes csoportjainak átlagos helyzete hogyan alakult a társadalmi átlaghoz képest 1947 és 2017 között. Egyaránt vizsgáltunk olyan csoportokat, akik az átlagosnál jobb helyzetből indultak, illetve olyanokat, akik az átlagosnál rosszabból. Főleg az érdekelt minket, hogy mekkora hatást gyakoroltak a XX. század második felének történelmi viharai arra, hogy a magyar társadalom egyes csoportjai milyen “hatékonyan” örökítették át helyzetüket a következő nemzedékre. Ennek sikerét írják le a társadalmi mobilitás mérőszámai.
Ha a társadalom tökéletesen mobil lenne, akkor a magas státuszú családok gyermekei pontosan ugyanakkora eséllyel lennének alacsony- illetve magas státuszú felnőttek, és ugyanez igaz lenne az alacsony státuszú családok gyermekeire is. Ha semmilyen mobilitás nem lenne, akkor a társadalom egy mozdulatlan jégtömb volna, és a magas státuszú családok gyermekei “automatikusan” magas státuszúak lennének, az alacsony státuszú családok gyermekei teljesen biztosan alacsony státuszúak maradnának. A valóságban általában a mobilitás e két véglet között van, és minden csoport a társadalmi átlaghoz közelít egyik nemzedékről a másikra - az átlagosnál rosszabb helyzetben lévők alulról, az átlagosnál jobb helyzetben lévők felülről. Ez a folyamat egészen addig tart, míg a csoport elveszti megkülönböztetett előnyös vagy hátrányos helyzetét.
A tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy ez a konvergencia mennyire volt gyors a szocializmus illetve a modern kapitalizmus évtizedei alatt, illetve hogy volt-e eltérés a konvergencia ütemében a két rendszer között. A szocializmus a munkásosztály felemelését tűzte zászlajára, ezért 1989 előtt gyorsabb mobilitást vártunk, mint a rendszerváltást követő évtizedekben.
A társadalmi mobilitásnak hatalmas hazai és nemzetközi szakirodalma van. A vizsgálatok legfőbb korlátja, hogy a módszerek nagyon adatigényések, hiszen szülő-gyermek kapcsolatok részletes leírására van hozzájuk szükség (milyen eséllyel lesz értelmiségi egy kétkezi munkás gyerekéből? Mennyit keres valaki a szüleihez képest?). Erre alkalmas adatbázisok csak a legutóbbi évtizedekben jöttek létre. A mi tanulmányunk előnye, hogy ehelyett teljesen nyilvánosan elérhető családnév-gyakoriságra támaszkodik. Vagyis egyes családnév csoportok gyakoriságát vizsgáltuk a társadalomban illetve különböző foglalkozásokban.
Elsősorban három csoporttal foglalkozunk:
A FŐ GONDOLAT A KÖVETKEZŐ: MINÉL MAGASABB STÁTUSZÚ EGY TÁRSADALMI CSOPORT, ANNÁL NAGYOBB ESÉLLYEL KERÜLNEK BE A TAGJAI AZ ELITHEZ KÖTHETŐ FOGLALKOZÁSOKBA,
vagyis annál többen lesznek közülük például orvosok, mérnökök, feltalálók, parlamenti képviselők, akadémikusok. Mi azt követjük nyomon, hogyan viszonyul egymáshoz egy csoport aránya az elitben, illetve egy csoport aránya az össznépességhez képest. Ezt hívjuk relatív reprezentációnak. Ha például egy csoport a társadalom 5%-át képviseli, de az elitben 20%-os az aránya, akkor relatív reprezentációja 4 (=20/5), vagyis négyszeresen felülreprezentált az elitben, tehát a csoport magas státuszú. Ha csak 0.5% lenne az aránya az elitben, akkor azt mondanánk, a csoport tízszeresen alulreprezentált (0.5/5=1/10), vagyis alacsony státuszú.
A relatív reprezentációból kiszámolhatjuk azt is, hogy mekkora a csoport előnye vagy hátránya a társadalmi átlaghoz képest egy adott időpontban, szórásegységben kifejezve (feltéve, hogy a státusz haranggörbe szerint oszlik el a társadalomban). Ha egy csoport egy szórásegységnyi előnyt élvez az átlaghoz képest, az azt jelenti, hogy a csoport átlagos tagja az emberek 84%-ánál jobb helyzetben van. Két szórásegységnyi előnynél már a társadalom 98%-ánál előnyösebb a várható helyzete (illusztráció itt). Ha egy csoport átlagos helyzetű, akkor az előnye 0 szórásegység, vagyis az emberek 50%-a alacsonyabb státuszú nála, 50%-a pedig magasabb. A szórásegységben kifejezett előny illetve hátrány generációk közti együttmozgását hívjuk társadalmi mobilitási rátának...