Szerző: ÚTON
2018.
Magyarország a II. világháborút követően negyven évig egy radikálisan egyenlősítő társadalmi kísérlet résztvevője volt, melyet “kommunizmusnak” vagy “államszocializmusnak” szokás hívni, majd a rendszerváltozást követően a szabadpiaci berendezkedésre tértünk át. Abból, hogy a két, gyökeresen eltérő berendezkedés mennyire formálta át a magyar társadalom rétegződését, következtethetünk arra, hogy egy társadalom úgy általában milyen könnyen változik meg az intézményi átalakítások hatására.
Kapcsolódó tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy a magyar társadalom egyes csoportjainak átlagos helyzete hogyan alakult a társadalmi átlaghoz képest 1947 és 2017 között. Egyaránt vizsgáltunk olyan csoportokat, akik az átlagosnál jobb helyzetből indultak, illetve olyanokat, akik az átlagosnál rosszabból. Főleg az érdekelt minket, hogy mekkora hatást gyakoroltak a XX. század második felének történelmi viharai arra, hogy a magyar társadalom egyes csoportjai milyen “hatékonyan” örökítették át helyzetüket a következő nemzedékre. Ennek sikerét írják le a társadalmi mobilitás mérőszámai.
Ha a társadalom tökéletesen mobil lenne, akkor a magas státuszú családok gyermekei pontosan ugyanakkora eséllyel lennének alacsony- illetve magas státuszú felnőttek, és ugyanez igaz lenne az alacsony státuszú családok gyermekeire is. Ha semmilyen mobilitás nem lenne, akkor a társadalom egy mozdulatlan jégtömb volna, és a magas státuszú családok gyermekei “automatikusan” magas státuszúak lennének, az alacsony státuszú családok gyermekei teljesen biztosan alacsony státuszúak maradnának. A valóságban általában a mobilitás e két véglet között van, és minden csoport a társadalmi átlaghoz közelít egyik nemzedékről a másikra - az átlagosnál rosszabb helyzetben lévők alulról, az átlagosnál jobb helyzetben lévők felülről. Ez a folyamat egészen addig tart, míg a csoport elveszti megkülönböztetett előnyös vagy hátrányos helyzetét.
A tanulmányunkban azt vizsgáltuk, hogy ez a konvergencia mennyire volt gyors a szocializmus illetve a modern kapitalizmus évtizedei alatt, illetve hogy volt-e eltérés a konvergencia ütemében a két rendszer között. A szocializmus a munkásosztály felemelését tűzte zászlajára, ezért 1989 előtt gyorsabb mobilitást vártunk, mint a rendszerváltást követő évtizedekben.
A társadalmi mobilitásnak hatalmas hazai és nemzetközi szakirodalma van. A vizsgálatok legfőbb korlátja, hogy a módszerek nagyon adatigényések, hiszen szülő-gyermek kapcsolatok részletes leírására van hozzájuk szükség (milyen eséllyel lesz értelmiségi egy kétkezi munkás gyerekéből? Mennyit keres valaki a szüleihez képest?). Erre alkalmas adatbázisok csak a legutóbbi évtizedekben jöttek létre. A mi tanulmányunk előnye, hogy ehelyett teljesen nyilvánosan elérhető családnév-gyakoriságra támaszkodik. Vagyis egyes családnév csoportok gyakoriságát vizsgáltuk a társadalomban illetve különböző foglalkozásokban.
Elsősorban három csoporttal foglalkozunk:
- az első az –y-ra végződő családnevűek csoportja. A közhiedelem ezeket a neveket a nemesi származással azonosítja, ami ebben a formában nem állja meg a helyét. Azt viszont sikerült a 18. század elejéig visszamenőleg megmutatnunk, hogy minél magasabb státuszú társadalmi csoportot vizsgálunk, annál gyakoribb volt körükben az –y-ra végződő családnév. Vagyis ezek a nevek igenis “előkelőbbek” voltak az átlagnál.
- A második csoport amelyet vizsgálunk az összes olyan családnevet tartalmazza, amelyik az elmúlt százötven évben a 20 leggyakoribb családnév közé tartozott (például Balogh, Kiss, Kovács, Nagy, Szabó stb.). Ezek jobbára “családnevesült” ragadványnevek, amelyek foglalkozásra, testi tulajdonságra, származásra utalnak, és a közemberek neveiként jöttek létre (Magyarországon éppúgy, mint más európai országokban).
- Az általunk vizsgált harmadik csoport a roma kisebbséghez köthető családnevek csoportja. Ebbe a csoportba soroltunk minden nevet, amelyet a Családnevek enciklopédiája (Tinta Kiadó, 2010) a roma kisebbséghez köt, illetve azokat a neveket, amelyek társadalmi aránya ezen nevek demográfiai trendjeinek alakulását szorosan követte.
A FŐ GONDOLAT A KÖVETKEZŐ: MINÉL MAGASABB STÁTUSZÚ EGY TÁRSADALMI CSOPORT, ANNÁL NAGYOBB ESÉLLYEL KERÜLNEK BE A TAGJAI AZ ELITHEZ KÖTHETŐ FOGLALKOZÁSOKBA,
vagyis annál többen lesznek közülük például orvosok, mérnökök, feltalálók, parlamenti képviselők, akadémikusok. Mi azt követjük nyomon, hogyan viszonyul egymáshoz egy csoport aránya az elitben, illetve egy csoport aránya az össznépességhez képest. Ezt hívjuk relatív reprezentációnak. Ha például egy csoport a társadalom 5%-át képviseli, de az elitben 20%-os az aránya, akkor relatív reprezentációja 4 (=20/5), vagyis négyszeresen felülreprezentált az elitben, tehát a csoport magas státuszú. Ha csak 0.5% lenne az aránya az elitben, akkor azt mondanánk, a csoport tízszeresen alulreprezentált (0.5/5=1/10), vagyis alacsony státuszú.
A relatív reprezentációból kiszámolhatjuk azt is, hogy mekkora a csoport előnye vagy hátránya a társadalmi átlaghoz képest egy adott időpontban, szórásegységben kifejezve (feltéve, hogy a státusz haranggörbe szerint oszlik el a társadalomban). Ha egy csoport egy szórásegységnyi előnyt élvez az átlaghoz képest, az azt jelenti, hogy a csoport átlagos tagja az emberek 84%-ánál jobb helyzetben van. Két szórásegységnyi előnynél már a társadalom 98%-ánál előnyösebb a várható helyzete (illusztráció itt). Ha egy csoport átlagos helyzetű, akkor az előnye 0 szórásegység, vagyis az emberek 50%-a alacsonyabb státuszú nála, 50%-a pedig magasabb. A szórásegységben kifejezett előny illetve hátrány generációk közti együttmozgását hívjuk társadalmi mobilitási rátának...
