Hogyan hagyta az EU, hogy Magyarország illiberális mintává váljék? – ezt járja körül a New York Times. Steven Erlanger brüsszeli diplomáciai tudósító és Benjamin Novak közös cikke szerint a túlzott engedékenység és a vágyálmok kergetése - wishful thinking - évei után Brüsszel végre megpróbálja megzabolázni az összeférhetetlen Orbán Viktort. Az uniós vezetők most már úgy látják, hogy a magyar miniszterelnök létében fenyegeti a tömböt, amely modellértékűnek tekinti magát az emberi jogok és a jogállamiság terén.Orbán az elmúlt évtizedet illiberális államának állandó építésével töltötte, és ebben segítette őt az EU bőkezű támogatása. Még ha ez a projekt okozott is némi repedést a blokkon belül, a többi tagországi vezető többnyire elfordította a fejét, igyekezett távol tartani magát, nem akart beleszólni mások dolgába. Mostanra azonban Orbán ellenszegülése és megátalkodottsága - ha szándékolatlanul is, de - oda vezetett, hogy a gyakorta lomha uniós rendszert cselekvésre ösztönzi a tömb alapját képező demokratikus elvek megvédése érdekében - összegzi a korábbi évekre jellemző hozzáállás megváltozását a New York Times.
A cikk jelzi, hogy az Európai Bíróság hamarosan határkőnek számító döntést fog hozni arról, van-e jogköre az Uniónak ahhoz, hogy a tagországok finanszírozását az alapvető értékek tiszteletben tartásától tegye függővé. Ha igen, ez eurómilliárdokba kerülhet az elvárások megsértőinek. Az EU - írja a lap - mindig következetesen törekedett a tagállami vezetők közti konszenzusra. Orbán azonban annak a küszöbnek az átlépése felé taszítja az EU-t, hogy ne pusztán politikai, hanem pénzügyi büntetéseket is kiszabjon. Ez viszont új problémákat is okozhat majd, hiszen például arra sarkallhatja a végrehajtói jogkörrel felruházott Európai Bizottságot, hogy mélyebben avatkozzon be a tagállamok belső ügyeibe.
Az amerikai lap több mint egy tucat jelenlegi, illetve korábbi európai tisztségviselőt interjúvolt meg, hogy feltérképezze azt a folyamatot, amelynek során végül felismerték az Orbán illiberalizmusában rejlő súlyos veszélyt. Annak még a tudatos negligálását példázta, amikor 2015-ben Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke az érkező Orbánt "itt jön a diktátor” megjegyzéssel fogadta, és barátságosan pofon legyintette. Luuk van Middelaar, aki Herman Van Rompuynek, az Európai Tanács akkori elnökének volt a beszédírója, most elmondta a lapnak: a tagállami vezetők tanácsa úgy működött, mint egy klub, Viktor közéjük tartozott, valamennyien politikai ragadozók voltak, akik tisztelték egymásban azt az egyszerű tényt, hogy választást nyertek.
Néhány európai törvényhozó ugyan hamar felismerte, hogy Orbán eltiporja a demokratikus normákat, de lehurrogták őket, főként az Európai Néppárthoz tartozó tagállami vezetők, köztük Angela Merkel német kancellár. A New York-i lap utal arra, hogy német vállalatok nagy beruházásokat eszközöltek Magyarországon, és – egy prominens néppárti forrást idézve – megírja: Merkel és munkatársai azzal szerelték le az Orbán elleni panaszokat, hogy igen, nehéz eset, de fontos, hogy a pártcsaládon belül tartsák.
Rui Tavares volt portugál EP-képviselő, aki 2013-ban közreműködött a magyar jogsértésekről szóló jelentés összeállításában, úgy ítéli meg: még ma is fizetik annak az árát, hogy az Európai Tanács semmit nem lépett. A belga Didier Reynders - aki most igazságügyi EU-biztos - a New York Timesnak nyilatkozva felidézte: 2011-ben hazája külügyminisztereként fölvetette, hogy Orbán új alkotmánya sérti az európai elveket, de az volt a reagálás, hogy ez nem a tagállamok ügye, talán inkább a bizottságé, talán inkább a bíróságé.
Ivan Krasztev bolgár elemző emlékeztet arra, hogy Orbán éveken át óvatos pávatáncot járt, ügyelt arra, hogy ne lépjen át vörös vonalat.
"Ami felszabadította Orbánt, az a 2015-ös migrációs válság volt” - ezt már Mark Leonard, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa igazgatója állítja. "Hirtelen már nem csupán Magyarország ügyében állt ki, hanem a migráció átfogó ügyében, támogatást kapott Németországól, Ausztriától és más közép-európai államoktól, ami hatalmat adott a kezébe.”
Élesebb fordulópont következett 2018 májusában, amikor Orbán találkozott az Európai Néppárt vezetőivel, Joseph Daul elnökkel és Manfred Weber frakcióvezetővel, akik figyelmeztették, hogy a frakcióból való kizárást kockáztatja. Egy tisztviselő visszaemlékezése szerint Orbán akkor azt mondta: "ha megpróbáltok kirúgni, tönkre teszlek titeket”. Aztán tíz hónapba telt, mire a Fideszt felfüggesztették, és két évbe, míg Orbán távozott a pártcsaládból. Weber azt mondta a New York Timesnak, ma sem győzelemnek, hanem a jobbközép egység fenntartása szempontjából vereségnek tekinti a Fidesz elvesztését.
Azóta megváltozott a hozzáállás. Miután az adófizetők pénze lett a tét, veszélybe került a következő hét évre szóló uniós költségvetés, és félő, hogy Orbán és a lengyel Kaczynski figyelmen kívül hagyja a közös értékeket, Brüsszel végre rátalálhatott az érintett országok belpolitikájának befolyásolására alkalmas eszközre, az európai szerződések megsértése miatti perek és a súlyos pénzügyi következmények kombinációjára.
A nagy pillanat akkor jön el, amikor az Európai Bíróság még ebben a hónapban közzéteszi ítéletét. Amennyiben Magyarország és Lengyelország - mint az várható - elveszti a pert, nem tudni, mi jöhet akkor, ha ez a két ország egyszerűen nem hajlandó eleget tenni az ítéletnek. Ez ismeretlen térségbe lökné az Európai Uniót - zárul a New York Times cikke.
ITT HALLGATHATÓ MEG, ITT OLVASHATÓ
