Szerző: HARGITAI MIKLÓS
2022.12.26.
A rendszerváltás után, amikor a frissen érkezett kapitalizmust a a magyarok naiv rácsodálkozással figyelték, több hullámban milliókat kopasztottak meg különféle hálózatos/beszervezéses konstrukciókkal. Kihasználva, hogy az emlékezet rövid, az emberi butaság pedig végtelen, a tömeges lehúzások azóta is újra és újra megismétlődnek. Nem kell sokat változtatni rajtuk (nem is lehet), elég rendre új nevet adni nekik, s mind megtalálja a közönségét.
Ezt a mostanit, a NER-nek nevezettet egészen nagyban játsszák. A GDP, az államadósság, az uniós támogatás, sőt, néhány évtizednyi jövő is ott van a tétek között. Most vagyunk a fordulópontnál. A befizetések még csordogálnak, de már fogy a bizalom, egyre többen szeretnék kivenni a nagy pénzt. Matolcsy György, aki a gyémántfokozatúak közül először mondta ki, hogy a kassza üres, nem egyszerűen megvilágosodott – ő mégiscsak a számok embere, pontosan tudja, hogy megy ez. Akik elsőként szálltak be, azokat már rég kifizették, a második meg a harmadik körösöket is, a többieknek pedig – ez egy ilyen műfaj – nem is volt, és persze most sincs esélyük.
A piramis-szisztémák egyik jellemzője – azon túl, hogy definíciószerűen fenntarthatatlanok –, hogy távolról nézve, hunyorítva akár racionális gazdasági tevékenységnek is tűnhetnek. Ám vagy teljességgel hiányzik belőlük a termék, vagy csak fedősztorinak van ott – hogy legyen valami apropója a pénzmozgásnak –, de piaci értelemben eladhatatlan: emlékezzenek csak a biogilisztára.
Minden olyan országnak, amely az elmúlt 20-30-50 évben sikeres lett, van valami különleges terméke – nem biogiliszta, hanem valami, amit a piac is képes értelmezni. Finnországnak az oktatás, Írországnak az adórendszer, Dél-Koreának az innováció, Észtországnak az informatika.
Talán lehetne még példákat hozni, de nincs túl sok: jóval gyakoribb, hogy egyes nemzetek hosszabb időre eltűnnek a süllyesztőben, mint az, hogy valamelyiküknek sikerül kiemelkedni. A siker fő előfeltétele mindig az, hogy több munkát fektetnek bele, több tudást, több szorgalmat; elkezdik sokkal jobban csinálni, nem csak saját maguknál, de mindenki másnál is. Magyarországnak nincs ilyen sztorija, nincs ilyen terméke. Mi ugyanúgy csinálunk most is mindent – vagy egy kicsit rosszabbul, lásd: oktatás, egészségügy –, de a politikusaink újabban azt mondják: ez így már jó, sőt, a legkirályabb, minket másol a világ. Nem kell semmin változtatni, nem kell semmilyen személyes pluszteljesítményt nyújtani, és mégis mindenkit lehagyunk a kanyarban – ki ne szeretné ezt hallani? A miniszterelnök rá is játszik erre: „Minden felemelkedő nemzet sikertörténete az önbecsülés megerősítésével kezdődik.” De ez nem igaz. Az önbecsülés nem termék; nem valami, hanem valaminek a következménye. A valódi nemzeti sikertörténetek új gondolatokkal, sok munkával és minden esetben, kivétel nélkül az iskolarendszer megreformálásával kezdődnek. A finneken kívül így volt Írországban, Dél-Koreában, Észtországban is.
De miért hiszik el a magyarok olyan könnyen, hogy változás, új tudás, nagyobb teljesítmény nélkül is minden jobbra fordulhat? Talán azért, amiért a fehér lovon érkező királyfit is (amúgy érdekes lenne e szempontból összehasonlítani a sikeres és a sikertelen nemzetek népmeséit).
Kedveljük, ha valaki irreális mértékű nyereséggel kecsegtet, amiért nem kell semmit tenni, mert jár nekünk. Lehetne azt is mondani, hogy a tudásunk versenyképtelen és folyamatosan leértékelődik, az oktatási rendszerünk a társadalmi különbségeket és traumákat termeli újra, ahelyett, hogy mindenkit felemelne, az együttműködési készségünk tragikusan rossz, kórosan bizalmatlanok vagyunk – persze nem is adunk okot egymásnak a bizalomra –, de hogyan lehetne mindezt szavazatokra váltani? Akkor már sokkal jobban hangzik ez: „2030-ra utolérjük, sőt le is hagyjuk Ausztriát” (OV, 2017). Vagy ez: „Egy valami biztosan nem lesz: megszorítás. Lesz helyette saját magyar út, adócsökkentés, hitel helyett termelés, segély helyett munka, ügyeskedés helyett vállalkozás, globalista üzletelés helyett patrióta gazdaság, hajbókolás helyett nemzeti önérzet és kiállás” (OV, 2020). Esetleg ez: „Magyarország ma egy erős, emelkedő pályán mozgó, tekintéllyel bíró ország, amely minden polgárának élhető otthont s jövőt kínál, és amelyet az európai politikában senki nem hagyhat számításon kívül.” (Kövér László, 2022.) Nem az számít, hogy van-e realitása. Itt az is a nemzeti hagyomány része, hogy jobban hiszünk a csodákban meg a magyar igazságban, mint a következetes munkában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.