Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.12.10.
Amikor elindul a karácsonyi kérések áradata, szinte mindig dühöt érzek. Dühös vagyok, mert sokan kérnek, túl sokan ahhoz, hogy azt mondhassam, ez így normális egy országban. Dühös vagyok a nagyon rossz helyesírással megírt üzenetek miatt is, mert őrület, hogy így írnak ma felnőttek, akik általános iskolai képzésben részesültek: “Tisztel biszocság…. én egyedül nevelem 4gyermekem …nagyon szivesen fogadnbánk bármijen segicséget legyen az élelem ruházat stb …” Szemléletesen mutatja így, hogy a társadalmi leszakadás és az oktatás mennyire összefügg.
Elindul persze a kérések rögzítése, a kollégáim pontosan vezetnek mindent, akik benne vannak a kapcsolatrendszerünkben, őket ismerjük is. De ilyenkor máshonnan is írnak, telefonálnak, a facebookon látják a posztjainkat, és azt gondolják, országos hatókörű szervezet vagyunk, és mindenhol tudunk segíteni. Ám ez mindig nagy terhet ró ránk, lecsekkolni az információkat sok idő, sok a postázási költség is, ráadásul, ha egy új faluban akár csak egy pozitív visszajelzést adunk, ennek híre megy, és sorban keresnek minket onnan a segítségkérők. Tíz, húsz telefon is jön, egymás után.
Az a baj, hogy ez így egy olyan teret nyit, amiben az információk ellenőrizhetetlenek, és a kérdéseinkre adott zavaros válaszokból sokszor átjön, hogy valami nem stimmel. Sok esetben ott is van a településen, vagy a közelben segítő szervezet, aki segítséget nyújthat, és kiderül, hogy nyújt is, de ha lehet többet kérni, kapni, miért ne tennék? Most ezt már minimalizáltuk, mert sem idővel, sem adományokkal nem bírjuk. Persze ez sokszor eredményez dühös, követelőző, vádló kéréseket, amire nehéz mindig nyugodtan reagálni.
Közben elindul az adománygyűjtés. Jelentkeznek iskolák, cégek, magánszemélyek, vannak osztályonkénti vagy egyéni kívánságteljesítések, készülnek a listák, táblázatokat nyitunk, amiben minden felajánlást rögzíthetünk, úgy, hogy abban minden információ benne legyen, és a folyamat végig követhető legyen, a felajánlástól a visszacsatolásig. Sok időbe telt, mire ezt a rendszert ki tudtuk alakítani, de évről évre jobban megy.
Ehhez az időszakhoz valami reménykedéssel teli öröm társul bennem, hiszen annyira jó megélni, milyen sok odafordulás van felénk, és a szolidaritást érezni nagyon jó érzés.
Az idén ez nem így alakult. Már az indulás sem, a sokkal több befutó kérés nyomasztó volt, aztán jött, hogy az ársapka miatt nem fértünk hozzá cukorhoz, olajhoz, majd a benzinhiány sokkolt minket. Volt, akik hihetetlen történetben számolt be arról, hogy próbált nekünk cukrot szerezni, ezen már nevettünk is, inkább kínunkban persze.
Ahogy elkezdtek jönni az adományok, az megint csak szorongást hozott. A korábban sikeres Tesco-s adománygyűjtés is szerényebb lett, az emberek kevesebbet tudtak tenni az adománygyűjtő kosarainkba. Aztán sorban érkeztek a gyűjtések a visszatérő támogatóktól, és mindenki szabadkozva mondta: sajnálják, de nem gyűlt össze annyi, mint tavaly. Egyre világosabban látszott, hogy egyharmaddal biztosan kevesebb lesz a beérkezett cipősdoboz adomány, tartós élelmiszer.
Ilyenkor az érzés az emberben nagyon hullámzó, a pánik és a reménykedés váltakozik, sokszor nagyon rövid intervallumokban is. Egy megerősítő, lehetőséget rejtő üzenet, telefon optimistává teszi az embert, aztán jön egy másik, ami meg kétségbeejti. Jön egy visszatérő segítő, aminek nagyon örülünk, majd jön egy másik levél, amiben más közli, hogy most nem tud segíteni. Az is nehéz, hogyha mutatjuk az adományokat, hiszen természetes, hogy nyilvánosan is szeretnénk köszönetet mondani, ettől sokan azt hiszik: mi már túl sokat kapunk, és olyannak kell adni, aki kevesebbet kap… pedig lehet, ők csak nem mutatja meg. Sajnos túl sok az adományt kérő szervezet, akik az államon kívül, civilek segítségére számítva próbál segíteni.
Telnek a napok, és az adományok lassan gyűlnek. Már-már kezdené az ember átgondolni, milyen védhető indokokkal tud csökkenteni az adományokon, családok számán….aztán végre megérkezik egy nagyobb gyűjtés, és megtelik a terem cipősdobozokkal, és az élelmiszerraktár is látványosan alakul. Egyre többen jelentkeznek be gyűjtéssel. Megérkezett a megrendelt brikett is. Fellélegzünk.
Ma (most szombaton is dolgozunk, délig) megkezdjük az élelmiszercsomagok összeállítását. Egy támogatónk adományából Nagyváradon meg tudjuk venni a hiányzó cukormennyiséget, kész nemzetközi projekt lett már ez, hiszen kaptunk Bécsből is száz kilót. A cipősdoboz adományok válogatása már megkezdődött, vannak sarkok a központunkban, ahol már adott településre, konkrét gyerekekre felnevesítve tornyosulnak a szépen csomagolt dobozok.
Hétfőn már látni fogjuk, mit kell még megvásárolni, hogy minden csomag teljes legyen. Utána kezdődhet a kiszállítás. Ehhez már elkészültek a listák, “védhetően”, ami nagyon fontos, hogy az osztás utáni utóélete az ajándéknak, adománynak pozitív legyen. Hiába mondjuk el mindig nekik, hogy a szépen becsomagolt dobozokat nem bontjuk fel, nem tudjuk, ki, mit kap, mi csak megadtunk egy átlagértéket, mindig van utána ingerült telefon, van, aki úgy véli, méltánytalanság történt. És sajnos néha történik is. Ezt pedig mindig nekünk kell kezelni, ez rajtunk csattan, és nagyon amortizáló tudnak ám lenni.
A szervezésen sok múlik. A csapat egy része vásárol, másik része csomagol, a harmadik kiszállít, van, aki elindítja a visszacsatolásokat, nagyon kell figyelni mindenre. Ki, melyik csomagot pakolja fel, melyik autóba, vinni az átvételiket, fotózni is kell, aláíratni a GDPR nyilatkozatot, hiszen szeretnénk a visszacsatoláshoz és a karácsonyi videóhoz is használni a fotókat.
Ilyenkor gyakran hallani ezeket a mondatokat a csapatban: “Nem igaz…ki vette el innen a dobozomat?” “Nem írattad alá az átvételit?…” “Feltöltötted a fotót?” “Hol voltál már annyi ideig, mikorra fogok visszaérni szerinted?” “Nem találom amit tegnap összeraktam, ki nyúlt hozzá?”
Nyüzsög mindenki, az összeszokott csapaton kívül vannak önkéntesek is, és közben jönnek a határidőn túl érkező adományozók, mert nem lehet úgy kiírni a végső időpontot, hogy ne legyenek, akik utána hozzák. Pedig a beérkezés csak az első pont. Utána még sok munka van vele, mire célba ér, hiszen többszáz családról, és majd kétezer gyerekről van szó.
Azt hiszem, a karácsonyi adományosztásban résztvevőknél a kiégés kockázata megnő. Fontos ilyenkor a csapatban a türelem, az alkalmazkodás, a karácsony üzenetének szem előtt tartása, ekkor tudjuk a legtöbbet kihozni belőle. Kapaszkodnunk kell a pozitív történetekbe, a gyerekek örömébe, átérezni mindenkinek, aki dolgozik ebben, hogy sok helyre az az ajándék megy csak, amit mi viszünk, nélkülünk nem lenne semmi. Hogy mindig mosolyogva kívánjunk boldog ünnepet, így mi is töltődünk belőle, és átmegy a visszacsatolásokban azokhoz is, akik ezt az egészet támogatásukkal, adományukkal lehetővé tették. És ne bántódjunk meg, semmin, ne engedjük, hogy a negatív történések többet hassanak, mint a pozitívak.
Aztán a toldi karácsonnyal, majd a csapat-karácsonyozossál véget ér ez az időszak.
Kicsit fellélegzünk majd, hogy minden nehézség ellenére sikerült ez is, összekötni két világot, a karácsony üzenete mentén, és remélni, hogy a következő év más lesz majd. Szebb, emberibb, könnyebb. Jó lenne hinni ebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.