Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.11.10.
Nos, azt válaszoltam, hogy nem. A terepen végzett munkában továbbra is az a megtapasztalásunk, hogy a generációs szegénységben élők életesélyei semmit sem változtak, a rendszer továbbra sem működtet olyan folyamatokat, ami segítene rajtuk. Nincs esélyük a lakhatási szegénységből kilépni, túljutni a kártyás villanyórán, vagy bevezetni a vizet. Túllépni a fatüzelésen, amit szeméttel egészetenek ki, biztossá tenni az alapszükségletek kielégítését a hónap végéig. Nincs esélyük arra, hogy jobb egészségi állapotba kerüljenek, sem arra, hogy a gyerekeik a szegregálódó vagy szegregált iskolarendszerből olyan tudással kerüljenek ki, amivel sikeres szakmaszerzők lehetnek. És nincs esély arra sem, hogy az eladósodás csapdájából kikerüljenek, és behajtócéges tartozások nélkül bejelentett munkát vállaljanak.
Ez a társadalmi réteg masszívan marad ugyanott és ugyanúgy. A romló gazdasági helyzetben pedig azért nem csúsznak még mélyebbre, mert a feketezónában kialakított életstratégiák mozgásteret adnak nekik. Ezt mindenki tudja, és el is fogadja. Így marad minden, ismétlődve, generációkon át.
Furcsa látni és megélni velük ezt. Amikor elkezdtem ezt a munkát, a legnagyobb kihívásnak őket éreztem…hogy nem bírunk megküzdeni a szocializációs mintákkal, a család, a közösség túlélési stratégiáival, annak mindent meghatározó üzeneteivel. Ma már azt gondolom, nehezebb feladat megküzdeni azzal a rendszerrel, aminek kezelnie kellene az ő problémáikat. Nehezebb a rendszer részeként dolgozni, a folyamatosan erősödő ellenszélben. Amiben egyre nagyobb küzdelem jól képviselni az ügyet. A társadalmi leszakadás ügyét.
Ha pedig mindezt a rendszeren kívül tennénk, értelmetlen lenne. Mindenképp arra kell törekedni, hogy a rendszer változzon. Kívülről hatni esélytelen, civil zárványként csak próbálkozás maradhatunk. Belülről, helyben, együttműködésekkel van esély. Döntéshozói szinten persze ez az esély sincs most meg… mindig izgulok, hogy a három “T”-ből a jelenleg ”tűrt” állapot mikor változik még rosszabbra.
Amikor arról érdeklődtek, milyen eseteket látok, ami az elszegényedést mutatja, mondtam, hogy pl. nem tudják befizetni az iskolai étkezést. Sokan esnek ki az ingyenes kategóriából, és amikor ezen a jövedelemhatáron épp hogy átesnek, a mai infláció mellett az élethelyzetben nem sok változást hoz a pár ezer Ft-tal több jövedelem.
Aztán ezen hosszan gondolkodtam. Mert tényleg akkor esnek ki ebből, ha nő az egy főre jutó jövedelem, többet keresnek a szülők. És több család is eszembe jut, ahol a kereslet magasabb, de az életszínvonal nem változik. Aztán rájöttem, azt hiszem a gond a tartozásokkal van.
A fizetések összege ugyanis egy dolog. Ez alapján kerülnek megállapításra a szociális támogatások. De ez nem a tényleges jövedelem. Az érintett családok nagy százalékában behajtócéges tartozásokat találunk, ami két tartozásnál a fizetés 50%-os levonásával jár. Ha letelik egy tartozás, lehet, szünet van valameddig, de hamarosan jön a következő letiltás. Még, ha ezt nézné is a rendszer, de tudomásom szerint nem nézi, az igazolások kiadásával ezt folyamatosan harmonizálni kellene, hogy valós képet kapjunk.
Persze, most sokan gondolják, miért nem fizette a villanyt, miért nem fizette be a büntetést, ha nem volt utazásnál jegye, és elkapták, vagy ha bármilyen közlekedési kihágást követett el, miért vett fel személyi kölcsönt, vagy áruhitelt…Ha nem tette volna, ha fizetett volna rendesen, akkor nem lenne behajtócéges tartozása. És nem esne el olyan szociális alapon kapható juttatásoktól, mint pl. az ingyenes iskolai étkezés.
Ez a feltételezés abból indul ki, hogy mindenki tudatosan vállalja fel a kiadásait, a jövedelméhez igazítva, így vesz fel kölcsönt, stb.
De a generációs szegénységben ez nem így van. A pénzügyi tudatosságnak, a pénzügyi felelősségnek, tervezési képességnek a hiánya védtelenné teszi őket a fogyasztói világ hatásával szemben. (Bár sokan mondják, ez nemcsak ebben a társadalmi csoportban van így.) A törekvés, hogy ők is ehhez a világhoz tartozzanak, erős. “Mindenki annyit ér, amije van…” És ki akar csóró lenni?
Ezen a problémán fogást szerintem két módon lehet találni: tanítani a gyerekeknek és a felnőtteknek is a pénzügyeket. Hogy mi, mennyit ér, mik a prioritások, mi az a spórolás, gyűjtögetés, minek van értelme és minek nincs. Meg kell tanulni érteni a reklámokat, tudatos vásárlói képességeket kialakítani. Ami a “most” mellé beemeli a “később” fogalmát is. A “pillanat” mellé a “jövőt” is. És a következményekben gondolkodást is.
Tanítani az értékalapú gondolkodást, amit, úgy érzem, lassan elveszítünk, mert felváltja, kiszorítja az érdekalapú felfogás. Mindenhonnan.
És persze a pénzintézeteket érdekeltté tenni abban, hogy szembenézzenek ők is ezzel, és ne használják ki ennek a társadalmi csoportnak a védtelenségét, és ezt a mostani helyzetet. Hogy az ügynökeiknek ne az legyen a fontos, hogy eggyel több aláírt szerződés legyen. Hogy nézzenek előre is, már csak üzleti szempontból is, hogy milyen jövő építéséhez járulnak így hozzá?
Most mondhatnák sokan, hogy ez a családok dolga… De azt kell, hogy értsük, a családokban a tudás, a viszonyulás az nem örök, nem állandó. Hanem a környezet, a társadalom, a világ által befolyásolt. Aminek része az iskola, a média, a társas kapcsolatok, minden. És mindennek a romlása kihat rájuk is. Ha pedig nincs miből értékalapú gondolkodást teremteni, ha nincs mire építkezni, akkor csak csúszik minden, egyre lejjebb.
Tele vagyunk olyan hibalehetőségekkel, olyan kockázatokkal, melyek nem is láthatók, nem is érthetők már egyből. De torzzá teszik azt a képet is, ami a változások alapját képezheti. Torz képre pedig nem lehet építeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.