Szerző: JÁMBOR ANDRÁS
2022.11.29.
Egy olyan világban élünk, ahol azt akarják elhitetni velünk, hogy a munka minden, a munkánkon keresztül kell meghatároznunk magunkat. A boldogság, a saját életünk feletti kontroll pedig csak szabad akarat kérdése.
De a szabad akarat nem mindenkinek egyenlően adatik meg. Ha megnézzük a szociális törvény Parlament előtt lévő kegyetlen módosítását, az is azt akarja kimondani, hogy az államnak nincs dolga az egyenlőbb feltételek megteremtésében. Az egyént teszi felelőssé saját társadalmi egyenlőségének megteremtéséért.
De vajon az, hogy „aki akar, az tud dolgozni” ugyanannyira vonatkozik és ugyanazt jelenti egy oligarcha, egy felső-középosztálybeli szülő, egy Volánbusz-sofőr gyerekének, vagy egy Magdolna utcai szegény, cigány családban születő gyereknek?
A boldogulás nem akarat kérdése, hanem képességek összességének a kérdése, amely képességeket egyenlőtlen mértékben tudunk megszerezni. Akinek nincs saját gyerekszobája, arra a szülei nem tudnak úgy figyelni, mert a nap végén csak a fáradtság maradt. Nem tudják a tanszereket, a megfelelő táplálékot megfizetni, a folyamatos túlóra mellett a kellő törődést és odafigyelést nyújtani.
Nem mindegy, hogy – nem lebecsülve ezeket a szakmákat – mi az a maximum, amit elhiszel, hogy elérhetsz az életedben: pénztáros, rendőr, kutató, bankár, esetleg orvos. Mert csak azért tudunk küzdeni, amit képesek vagyunk elképzelni magunknak. A perspektíva nélküliség beszűkíti a lehetőségeinket is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.