AZ OROSZ IMPERIALIZMUS POLITIKAI LOGIKÁJA

MÉRCE
Szerző: ARTYUH VOLOGYIMIR
2022.11.06.

Az Ukrajna elleni orosz invázió körüli vita (beleértve a FocaalBlog korábbi hozzászólásait is) a kezdetleges „vagy a NATO, vagy Oroszország” dichotómiától egy árnyaltabb, „ez a NATO, de…” versus „ez Oroszország, de…” csapásvonalak mentén zajló vita felé van elmozdulóban. Örvendetes fejlemény, hogy a vita résztvevői immár követni kezdték Tony Wood (2022) azon tanácsát, hogy úgymond „súlyozzák” az orosz invázióhoz vezető tényezőket. A mostani szövegnek is ez a célja. Azonban ahelyett, hogy ezt kvantitatív módon tenném és „súlyokat” tulajdonítanék az egyes szereplőknek, Don Kalbhoz (2022) hasonlóan inkább egy relációs narratíva bemutatására fogok törekedni.

Ezen, a háborúról szóló vitához való hozzájárulás az Ukrajnában megszakított terepmunkám (2021) mellett a Fehéroroszországban végzett terepmunkámra (2015-2017) és az arra vonatkozó következtetéseimre támaszkodik, miszerint Lukasenko „cezarista rezsimje” a népi és geopolitikai kihívások hatására hogyan váltott át, hogy Gramscival éljek, „passzív forradalmi stratégiára” (Artiukh 2020, 2021). Az Ukrajnában és Fehéroroszországban szerzett tapasztalataimra támaszkodva tehát felvázolom Oroszország agresszív területi terjeszkedésének politikai logikáját az Egyesült Államok hanyatló hegemóniájának tükrében. Azt állítom, hogy a legitimizmus logikája által vezérelt terjeszkedés során Oroszország egy új, ellenforradalmi „Szent Szövetséget” kínál leendő partnereinek, mint ahogy azt a cári Oroszország is tette a 19. században, és olyan „Majdan-ellenes” rezsimek rendszerének a létrehozására törekedik, amelyek fontos közös kulturális és politikai vonásokat mutatnának...

ITT OLVASHATÓ