Szerző: KENESEI ISTVÁN
2022.10.28.
Miért bolondítanak itt bennünket s miért nem mondják meg nyíltan, hogy szántszándékkal nyomorítják el itt mindenkinek az életét,
aki nem mágnás, püspök, ispán, inas, kerítő vagy kokott?
Mit csináljon a tanítónő, akinek csak diplomája van, de reménye sincs már? Mit csináljon az állástalan tanár, jogász, műhelyetlen iparos
s annyi más szomorú elbolondítottja ennek az országnak?
Nagy fölfordulás lesz ebből, ha ebben az országban minden meg nem változik.”
(Ady Endre: Tanítónők, 1907. szeptember 3.)1
Mostanában, amikor Európában háború dúl, amelyben a mi kormányunk a „béke” oldalán áll, ami mondjuk a II. világháború eseményeire váltva olyasmit jelentett volna, mintha Horthy az azonnali békekötést követeli, mikor Hitler hadserege Moszkva, Leningrád vagy Sztálingrád alatt áll, továbbá amikor a mi országunknak sikerült kivívnia az Ukrajnával szemben legellenségesebb EU-tag büszke címét, valamint amikor – Monty Python után szabadon – a Hülye Kérdések Minisztériuma olyasmikkel szórja tele a postaládánkat cirka 7 milliárdért, hogy „Ön egyetért-e ezzel vagy azzal a szankcióval?”, miközben azokat kormányunk mindet sorra megszavazta (vagy mentességet kapott alóluk), és amikor a lakosság jelentős része az éhezés vagy a fázás között kénytelen választani, végül amikor Ady panaszát igazolva a tanárok már nem tűrnek tovább, szóval ezenközben mi miért is bolygatjuk újra meg újra a felsőoktatás közvetlenül valószínűleg keveseket érintő ügyét, hiszen ott látszólag béke honol: a kekvásítás lezajlott, a szerződések megköttettek, a fizetések rendezve vannak, az exkormánybiztos már nem az SZFE-ről, hanem az amerikai egyetemeken uralkodó neobolsevista elnyomásról nyilatkozik.2 Dehát mit tegyünk, ha minket az érdekel, milyen jelene van és jövője lesz ennek a szférának, amelytől meggyőződésünk szerint jelentős részben függ hazánk felemelkedése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.