Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.10.03.
Sokan mondják ki könnyedén, akik távol élnek ettől: dolgozni kell, és akkor van fizetés, van minden. De képzetlenül, tartalék nélkül, a családi kötöttségekkel egy kis faluban, ahol semmi sincs, nem ilyen egyszerű.
Az akadályok között nyilván ott van a képzettség. A generációs szegénységben élőknél általános, hogy a szülők, nagyszülők is, és sajnos a mai szegregálódott iskolarendszerben a gyerekek is alapkészség hiányosan fejezik be az általános iskolát, és a középiskolából is kiesnek, mielőtt szakmát szerezhetnének. Persze messziről erre is lehet mondani, hogy tanuljanak a gyerekek, és akkor lesz jó szakmájuk. De miután a hazai iskolarendszer elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ez sem ilyen egyszerű. Mert a rendszer most a működésre koncentrál és nem a gyerekek szükségleteire. Jobb végiggörgetni őket, tudás nélkül is, szabadulni tőlük mihamarabb, sem mint szembenézni a problémával, és megoldást keresni. A rendszer ma nem megoldásokat keres, hanem a saját maga igazolását végzi, ezt várja el tőle a döntéshozói szint. Hogy igazolja a “föntről” meghatározott jó működést.
És akkor még nem beszéltünk azokról a szocializációs mintáról, amit kapnak a gyerekek a szülőktől, és ami meghatározza az iskolához, munkához való viszonyukat. Ez, mint beavatkozási pont fel sem lelhető a rendszerben, pedig meghatározó.
Képzettség nélkül azonban eléggé behatárolhatók a munkalehetőségek. A mezőgazdaságban kétkezi munka már nem kell…nincsenek nagy kertészetek, gyümölcsösök, a gépi művelésű kukorica-napraforgó-búza-árpa táblák nem igénylik a kézi munkát. Nincsenek nagy állattenyésztő telepek sem, ami munkaerőt szívna fel. Ami adódik, pl. építkezések, élelmiszerfeldolgozás, betanított munka, azért utazni kell néha egészen nagy távolságokra, amiben a család életét megszervezni sokszor képtelenség.
Ezen a ponton muszáj a nemekről is beszélni. A férfiak mobilisabbak, ők bevállalják a heti, havi távoli munkavállalást is, de az asszonyok ezt nem tudják megtenni, mert a gyerekek jönnek haza az óvodából, iskolából, őket reggelent indítani, délután meg fogadni kell, ha az anyuka hajnalban indul, és késő este ér haza, az apuka meg távmunkán van, a gyerekekre nincs felügyelet. És ugye nemcsak felügyeletről kellene beszélnünk…. Így a nők mobilizálódása sokkal nehezebbé válik.
A következő dolog, ami gondot jelent, az a behajtócéges tartozások és ehhez kapcsolódva a feketemunka lehetőségei. A generációs szegénység velejárója lett a behajtócégekhez került tartozások sora, ami sok családnál egy soha le nem küzdhető, sőt, folyamatosan növekvő akadály. A pénzügyi tudatosság hiánya, a nélkülözésben beszűkült gondolkodás és a fogyasztó társadalom hozza mindezt, és megoldást nem látni. Pedig ezeknek a családoknak a stabilizálódását ez nagyban meghatározza. A legális munkavállalás legnagyobb akadálya ma ez, hiszen a behajtócégek a munkáltatónál rögtön bejelentkeznek, és egy tartozásnál a fizetés 33, kettőnél 50%-át levonják. A tartozások a kamatokkal hamar milliókra rúgnak, és sorban állnak a különféle személyi kölcsönök, áruhitelek, büntetések, ki nem fizetett közüzemi számlák. A megélhetéshez viszont pénz kell, amire bőven kínál lehetőséget a feketemunka. Akár napi 10-15 ezer Ft-ot is kaphat ma egy férfi, aki csupán a fizikai erejét tudja kínálni pl. egy építkezésen. Persze van, ahol van alkalmi bejelentés, a behajtócég ezt sem éri el, de a “zsebbe” fizetés beépült, masszívan.
Mi marad hát a kis falvakban? A közmunka lehetősége. Ami ma működésében leginkább egy segélynek tekinthető, ami “jár”, különösebb teljesítmény nélkül. Alá kell írni, igazolni a megjelenést, ez benne a legfontosabb. A települések nagy részén nem tudtak ebben egy értelmezhető munkakultúrát kialakítani. Az önkormányzatok is így tekintenek rá, nem bevallottan persze, egyre kevesebb helyen van kézműves-vagy élelmiszerfeldolgozó termelés, az értékesítés nem egyszerű, a fenntarthatóság pedig egyértelműen nem valósítható meg. Ráadásul egy közmunkában töltött évben 120 (!) napot tud elmenni valaki máshova dolgozni, ami nyilván jó ötlet volt elméletileg….de a valóságban a munkavállalói kompetenciák között a hosszú távú erőkifejtés, vagy a felelősségvállalás nincs jelen, így ez nem éri el a célját. Mindenki úgy számol ezekkel, hogy egy-két hétre, hónapra elmegy, majd otthagyja és a közmunkán kipiheni a fáradalmakat. Aztán, ha elfogy a pénz, megint elmegy az illető. Erre rendezkedett be ebben a foglalkoztatási formában a legtöbb ember. És ehhez alkalmazkodtak a munkaszervezők is, és bizony az alatt a rövid idő alatt kihajtják belőlük, amit bírnak, 12-14 óra kemény munkával, amit nyilván nem lehet hosszan bírni.
Van még persze a gyűjtögetés… ami sok családnak segít a napi túlélésben. Most, ősszel a csipkebogyó gyűjtés (kilója 250 Ft), vagy a dió összeszedése az elhagyott telkekről, útszéli fák alól ( tisztítva itt 1700 Ft), de ha ezeket órabérre lebontjuk, nos, siralmas képet kapunk. Persze a közmunkabér kiegészítésére jó, és vihető is a kettő együtt.
A szegregátumokban megszervezett szolgáltatások, az illegális dohány, alkoholeladás és a mindent árusító boltocskázók, az üzletelők, a pénzért fuvarozók, és az uzsorázók eddig is megtalálták és ezután is megtalálják a jövedelemszerzés lehetőségét. Ezt tudja mindenki, és szemet is huny fölötte mindenki, nélkülük ugyanis már nem élhetők ezek a települések. És ott vannak még a kriminalizáció más útjai is, ami meggyőződésem, hogy erősödni fog az előttünk álló időszakban.
Mert élni kell. És a leszakadó családok úgy tűnik, olyan állami segítségre, ami a most megnehezedett helyzetben plusz támogatást jelentene számukra, nem számíthatnak. A túléléshez mindenki keresi az utat. De ebben csúszunk tovább lefele, egyre mélyebbre, és ennek a folyamatosan mélyülő gödörnek az aljáról nem tudom, mikor és hogyan tudunk elindulni felfele. Még a gondolkodást sem látom ezen…Mindenki magára vessen.
Mindig visszacseng a mondat a fülemben: “mindenki annyit ér, amije van.” Ilyen társadalom lettünk. A döntéshozói értékrend egyre távolabb kerül a leszakadóktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.