Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.10.18.
Sokszor kérdezik tőlem a gyerekrajzok kapcsán, hogy miért olyan vidámak ezek a rajzok, amelyek nálunk készülnek, mikor a gyerekek sokszor nélkülözésben élnek… A rajzok tényleg vidámak, mert az úgy van, hogy minden gyerek ott, azok között a keretek között keresi a boldogságot, ahol él. Számára ez a természetes, nincs megtapasztalása másról, és nem keserűség, szomorúság hatja át a napi gondolatait. A gyerek játszik, fantáziál, mesél, és megéli a rajzait. A távoli világ gazdagságai is másfajta értelmezést nyernek ott ahol a “nincs” a jellemző állapot.
A feladataink témái pedig sosem a szegénységet célozzák meg, ezek “a” gyerekhez szólnak mindig, szociális helyzettől függetlenül, “a” gyerekhez, akiben ott a lehetőség bármire. Vannak persze rajzok, amelyek akaratunkon kívül is magukon hordozzák a szegénységet. Ilyen pl. a karácsonyfa ábrázolása. Ott markáns különbség van a jobb társadalmi státuszú gyerekek rajzai között, és azoké között, ahol nincs feldíszített fenyő otthon. De ezt is csak mi látjuk meg, ők nem így élik meg. Számukra az általuk megrajzolt képzeletbeli fenyő ugyanolyan szép, mint bármelyik társuké.
A vágyaik, álmaik között sincs különbség. De a sokféleségben már van. Pl. a mi szeretnél lenni? -kérdésre másképp válaszol az a nyolcadikos, aki a környezetében sokféle foglalkozást lát, hallja a beszélgetéseket, tud ezekről a szakmákról, mint az, aki eddig csak a közmunkáról hallott. Szóval, a közeg, amiben élnek, meghatározó. De nem a boldogság megélésében, hanem a lehetőségek ismeretében, elérésében.
A felnőtt közösségi foglalkozáson a múlt héten a boldogság volt a téma. Kíváncsi voltam én is, ki, mit tart annak…
A kollégáim, kikerülve az azonos válaszok csapdáját, úgy kérték, hogy a párjuk megtalálásán és a gyerekeik születésén túl mondjanak olyan pillanatokat az életükből, amire szívesen emlékeznek, ami számukra a boldogságot jelentette.
A válaszok érdekesek voltak. Azt gondolná az ember, hogy ebben a fogyasztástól áthatott világban, amiben a legfontosabb üzenet a “fogyassz!”, ahol “annyit érsz, amennyid van”, közöttük is előjön majd ez a vonal. De egyetlen válaszban sem szerepelt olyan boldogság, amit valamilyen tárgy birtoklása testesít meg.
Volt valaki, aki arról mesélt, hogy számára az volt a legboldogabb pillanat, mikor az önálló házhoz jutás lehetősége felmerült, és elmentek megnézni… De itt sem a későbbi birtoklás adta a legnagyobb boldogságot, hanem az érzés, hogy a zsúfoltságban élést felválthatja egy más minőség, és ennek a tervezése volt az az öröm, ami boldogság-pillanatként azóta is eszébe jut.
És a többi is különleges volt. A gyerekként, munkával megkeresett első száz forint, ami az övé lett, és az elköltéséről ő dönthetett, egyedül. Felnőttként is szívesen idézi fel magában az érzést: azt a büszkeséget, amit átélt. Többekben kapcsolódott ez a gyerekeik felgyógyulásához. Mert a rettegés, hogy mi lesz velük, elmúlt a felszabadító gyógyulásnál, és már csak ennek az öröme maradt meg. Másnál egy gyerekkori emlék jött elő, hogy micsoda boldogság volt, mikor a nagyszülőknél gondtalanul tölthette a nyári szünetet. Az volt a nyaralás. És ez sem mindenkinek adatott meg.
Egyiküknek az jutott az eszébe, hogy az mekkora öröm volt, amikor nem volt hova menniük, és valaki befogadta őket. Ezt sem érthetik sokan, milyen érzés az, mikor a teljes bizonytalanságból egy kicsit biztosabba kerülhettek.
Aztán ott volt egy egyedül élő férfi is, akinek nem mondhatni, hogy jól alakult az élete, és azt határozta meg a legboldogabb pillanatként, mikor a testvérének gyermeke született. Mert ő annak, a testvére boldogságának örült a legjobban.
Egy nagymama, aki arról mesélt, milyen öröm volt neki, mikor halat kértek a gyerekek, és ő “kerti halnak” nevezte el a tököt, amit kirántott, és elébük tette. Jóízűen ették, és csak sokkal később jöttek rá, hogy ez nem is igazi hal.
Az egyik férfi, aki annyi mindenen átment már a párjával, és olyan sok éve élnek együtt, arról mesélt, hogy neki az volt a legboldogabb pillanat, mikor meglátta a párját. Mert olyan gyönyörű volt, hogy azt nem lehet elmondani.
Így élnek meg és így emlékeznek boldogság-pillanatokra az életükből azok, akik naponta a megélhetés nehézségeivel szembesülnek. Mert lehet, hogy pénzből kevés van, és most nem tudni, mit hoz a tél, de az emberi érzések nem ettől függenek. A szeretet, a másikra való odafigyelés, a büszkeség, túlélni egy krízishelyzetet, osztozni a másik örömében, egy kicsit jobb körülményeket teremteni a gyerekeknek, a szép dolgokra emlékezni is adhat örömöt.
Persze pontosan tudom, hogy a létbizonytalanság, a félelem hogyan nyomja el ezeket. És mennyi erő kell ahhoz is, hogy ezekben a helyzetekben is megéljünk boldog pillanatokat. Pontosan tudom, hogy a boldog pillanatok gyakoribbak ott, ahol az életfeltételek stabilak.
Azt is tudom, hogy sokan nem így mérik a boldogságot, hanem az anyagiakban. És ők is boldognak érzik magukat, épp attól, hogy nekik “van”. Ezzel mérik magukat is, és másokat is. De vajon ez elég?
Amikor a közösségben ilyenekről mesélnek, őszintén, elmerengve a saját, és egymás történetein is, mindig érzem, milyen közel vagyunk egymáshoz. És igen, van dolgunk egymás boldogságával is. Azzal is, hogy stabil élethelyzetek legyenek mindenhol, ahol a boldogságpillanatok könnyebben megtalálhatók. És azzal is, hogy újra és újra tisztázzuk magunkban: mi is kell a boldogságunkhoz? Ilyenkor rájövünk: másokra van szükség. Más emberekre. Akivel megélhetjük az örömöt. És persze a bánatot is. A megértésre van szükség. Az együttérzésre. A közös élményekre.
Emberekre, akikkel megoszthatjuk az életünk örömeit is. De kell, hogy észre vegyük azokat. És segítsünk másoknak is észre venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.