Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2022.10.22.
Továbbá van retrospektív felelősség, „visszatekintő” felelősség, melynek során valakit felelőssé teszünk valamilyen cselekedetért vagy a cselekedet elmulasztásáért. És van az előremutató felelősség, amely egy-egy szerephez, megbízott intézményes pozícióhoz stb. kapcsolódik, a jövőre irányul, s a leggyakrabban valamilyen szerződés, megállapodás rögzíti.
A felelősségvállalás súlyát és mértékét értelemszerűen tükrözi a szerződésben rögzített juttatás vagy díjazás: minél nagyobb a vállalt felelősség, annál nagyobb az elismerés garanciája, amely a díjazásban, a jutalomban, az elismerés legkülönfélébb formáiban realizálódik.
Miért mondom mindezt? Azért, mert a megszokott „saláta-törvényjavaslat” technikával a kormány módosítani kívánja az 1993-as szociális törvény alábbi részét: „A szociális ellátás feltételeinek biztosítása — az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl — az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.”
A módosítás szerint ennek helyébe az alábbi szöveg kerül
„(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.”
„(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.”
A Pintér Sándor belügyminiszter által jegyzett indoklás világosan kimondja, hogy az állam csak végső és kisegítő szerepet óhajt betölteni a jövőben.
Vagyis a felelősségi sorrend újradefiniálódott: első helyen az egyén, második helyen a hozzátartozók, harmadik helyen az önkormányzat, negyedik helyen a karitatív szervezetek és csak a legvégén az állam.
Nincs ezzel semmi baj, ha a következmények a felelősségvállalás fent ismertetett rendjét követik. Ha az egyén önmagáért felelős leginkább, őt terheli a legnagyobb felelősség, akkor ennek következménye, hogy az állami újraelosztást egy teljesen új redisztribúciós rendszernek kell felváltania. Mindenekelőtt a bérek és fizetések radikális megemelése (minthogy a legnagyobb felelősség mostantól az egyes egyént terheli), aztán egy teljesen új és felettébb kedvezményes családi adózási rendszer kidolgozása (minthogy a felelősségvállalás második helyén a közvetlen hozzátartozók szerepelnek), aztán egy új önkormányzati finanszírozási modell (minthogy a harmadik helyen az önkormányzatokat nevezi meg a törvényalkotó) és így tovább, s miután az állam az utolsó helyre került, egyfajta „legvégső esetben” szerephez jutva, egy totálisan új adórendszer kidolgozása válik szükségessé, amely az eddigiekkel ellentétben a lehető legnagyobb összeget hagyja az egyénnél, öngondoskodásuk felelősségéből fakadóan. Továbbá ez azt is jelenti, hogy a társadalombiztosítást, amely jelentős részében feleslegessé válik (valójában ez már bekövetkezett, annak minden sunyi és szemérmetlen következményével) ugyancsak radikálisan át kell alakítani, hogy az egyéneknél maradt összegekből, továbbá a jelentősen megnövekedett bérekből és fizetésekből mód nyíljon a differenciált, átlátható és számonkérhető magánbiztosítási rendszer megteremtésére.
Ha a fenti következmények elmaradnak, akkor a Pintér Sándor ellenjegyezte módosítási indítvány semmi másról nem szól, mint az eddigi maffia- és rablóállam cinikus, szemérmetlen és gátlástalan továbbhízlalásáról, s mindazon milliók végleges lenullázásáról, akik nem tartoznak a rablóállam kegyeltjei, protekcionistái, kiszolgálói és kitömöttjei közé.
Végezetül a „nemzeti keresztény kormányunk” kedvéért és örömére idézném Szent Ágostont, aki a De civitate Dei egy helyén (IV, 4) az alábbi kérdést teszi fel: „az igazságosság megszűnésével mi egyébbé válnak az országok, mint hatalmas rablóbandákká? Hisz mi más a rablóbanda, mint kicsiny birodalom.” Majd Szent Ágoston Nagy Sándor példájával illusztrálja a mondottakat: „a király megkérdezi a kalózt, mi jogon veszélyezteti a tenger biztonságát, amire az bátran így felel: ugyanazon jog alapján, melyen te az egész földet; csakhogy én kis hajómmal teszem, hát rablónak neveznek, míg te nagyszámú hajóhaddal, így uralkodónak mondanak.” (U.o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.