Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.09.19.
Hazafele sokat gondolkodtam azon, vajon mi a helyes képviselete ma valamilyen társadalmi szempontból fontos ügynek? A támadástól a teljes megalkuvásig széles a skála. A nyomásgyakorlás azonban korántsem olyan egyszerű, főleg, ha könnyen kerülhet az ellehetetlenülés szélére az ember. Hol a határ, ami még érzékelhető? Meddig lehet elmenni a kompromisszumkészséggel, hogy az ember még a tükörbe tudjon nézni?
Nemrég egy civil szervezet vezetője, Heindl Péter került olyan helyzetbe, hogy politikai véleménynyilvánítása miatt veszélybe került annak a programnak egy komoly állami támogatása, ami egy egész településnek ad segítséget. Péter kilépett a programból, hogy ne veszélyeztessen a jelenléte, de a politikai szerepvállalását nem adja fel. A története emblematikus és elgondolkodtató. És persze jól illeszkedik ahhoz a sok egyéni történethez, mikor valaki kritikát fogalmazott meg a rendszerben dolgozva, és elbocsátották az állásából. Vagy, hogy ne menjünk messzebb, itt van Dezsőfi György felmentése a polgári engedetlenségért, ami a pedagógusok tömegeit késztette szimpátiatüntetésre. (Bár nem kritikus tömeget, sajnos.)
Egyéni sorsok, egyéni hősök. Vajon jól szolgálják azokat az ügyeket, amelyekért kiálltak?
Biztosan. Azt gondolom, hogy mindenki személyisége, pozíciója és élethelyzete szerint hoz meg egy döntést. Szükségesek a támadások és a tárgyalások is. Nyilván az lenne a normális, ha tárgyalással változna a helyzet, de most ettől egyre távolabb kerülünk, ebben a “vagy velem, vagy ellenem” álláspontra poralizált helyzetben.
Az elsővel nincs senkinek baja, elfogadják, sőt, fontos is azoknak az erőt adó példa, akik valami miatt félnek, és inkább a háttérből drukkolnak a változásokért. De szerintem ez sem magától alakult így, egy válasz lett ez a romló közállapotokra, arra a kommunikációra, amit a döntéshozói szint tett általánossá, a titkosításokra, a bizalmat aláásó intézkedésekre, a kritikai hangok elhallgattatására, a karaktergyilkosságok mesteri művelésére, a manipuláció intézményesülésére.
Amikor egy jelzésre, hogy valami nem stimmel, és nem mindenki úgy látja, mint a döntéshozók, szóval mikor erre durva kommunikációjú válasz érkezik, ahelyett, hogy önrefeltív lenne, az újabb jelzés már kevésbé udvarias lesz, és ez gyorsan alakul harcvonallá, amiben sajnos legtöbb esetben már az ügy sem fontos, sokkal inkább a másik erkölcsi megsemmisítése, megalázása, legyűrése.
Mégis, kell ez is. Még, ha sokszor úgy alakul, hogy a végére a hősök támogatottsága alábbhagy, végül egyedül maradnak. Kiürül a nyomásgyakorlás, és felteheti önmagának a kérdést: megérte? Az, hogy erre igen-e válasz, az mindig a jövő függvénye. De nem hihetjük azt, hogy értelmetlen. mert minden hat, ez a fajta kiállás is.
Ami bánt ebben a radikalizálódó harcban, az, hogy a másik út, a tárgyalásoké, sokak szemében kollaborációnak minősül. A mérlegelés helyét a megítélés veszi át, és elvárás lesz a teljes elhatárolódás, elutasítás. Mert “ezekkel” minden megalkuvásnak minősül.
Én is mennyi ilyet kaptam már! Miért fogadom el az állami támogatást az iskolára, mikor úgy sem elég? Miért engedtem a felkérésnek, hogy Tolddal bekerüljünk a Felzárkózó Települések programjába? Miért engedem be az állami pénzek felhasználásnak ellenőreit? (Ma is lesz egy ilyen…) Miért írom le nyilvánsan, hogy sikerrel estünk át rajta, sőt, úgy éreztem, el is gondolkodtatta őket, és erről infókat vihetnek be a minisztériumba? Miért segítjük az állami rendszer működését az együttműködéseinkkel, kiszolgálva annak diszfunkcionalitását?
Elvárások sora fogalmazódik meg, miközben mindez lehetetlen… hiszen a társadalmi leszakadás ügyéért dolgozva nem lehet elzárkózni attól a rendszertől, amiben ez az egész kialakult, és amin változtatni kell, hogy az esélyteremtés értelmet nyerjen. Az első pillanattól megfogalmaztam, hogy nem egy civil zárványt akarok, ami majd szakirodalmi lábjegyzetként marad meg egy darabig, mint sok ilyen civil kezdeményezés, hanem hatni akarok a rendszerre. Úgy, hogy közben mi is benne vagyunk… de másképp, mint az állami intézmények. Kicsit kívülről és kicsit belülről is. Együttműködve a helyi intézményrendszerrel, együtt dolgozva, és közben hatni rájuk is. Ez a fajta együttműködés is nyomásgyakorlással indult, és sok-sok év kitartó munkája van a mögött, hogy mostmár helyileg legalább működik.
Szóval, sokakban az fogalmazódik meg, hogy bármilyen együttműködés legalizálja a rendszert, ami ellen harcolunk, mert harcolnunk kell, hiszen nyilvánvalóan nem vesznek tudomást a mi céljainkról, sőt ott akadályoznak minket, ahol tudnak. De az elzárkózással a rendszerre való ráhatás lehetősége is elvész. Ha pl. nem vagyunk részesei az oktatási rendszernek, még kevesebb érintkezési felületünk lesz, és minimalizálódik a hatások egy irányba fésülésének a lehetősége is.
A helyi együttműködésekkel talán még elfogadóbbak a rendszerrel elégedtelenek, de a döntéshozói szinttel már nem. Mondjuk, a tárgyalások útját én is kipróbáltam, és el is engedtem. Pedig hittem benne egy darabig.. De miután több szinten megtapasztaltam, hogy mindez csak egy színjáték, kiszálltam belőle. No, és persze nagy kérdés nekem, hogy aki még mindig benne van, miért teszi? Persze tudom a választ: ha ő is feláll, a helyére még rosszabb jön, no meg mindenkinek a saját túlélése, intézménye, civil szervezete a fontos, ha a megalkuvás az ára annak, hogy tovább működhessen, megalkuszik. Csendben marad, és háttéralkuk rendszerében asszisztál annak működéséhez. A lelkiismeretét pedig azzal nyugtatja, hogy nem tehetett mást. És biztosan van olyan, mikor ez igaz is. De vajon elítélhető-e érte?
Nem egyszerű dolog ez… ha kicsit is belegondolunk.
Én együttműködéspárti vagyok, de csak nyilvánosan. Szerintem, amit nyilvánosan fel tud vállalni az ember, azt alaposan megfontolja. Persze, ha van egy belső iránytűje, ami nem fordul 180 fokot… Sok nehéz pillanatom volt már nekem is. Mert a nyomásgyakorlás elég széles repertoárját megtapasztalhattam már. Kétoldalú ugyanis ez, nemcsak mi akarunk nyomást gyakorolni a rendszert irányítókra, hanem ők is ránk. Megmutatták nekem is a határokat, elég világosan. Addig elmegyek mindig, de megfontolt vagyok, és indulatból sosem kockáztatok. Ami nálam visszatartó erő, az a munkatársak, no meg a támogatott családok, gyerekek iránt érzett felelősség. Mert ők most élnek… és őket nem lehet semmisnek venni addig, amíg nem változik a helyzet. És ez is szempont, amit közelről nézve nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért is van, hogy a mérlegelések, morális tipródások jó pár éve állandósult részei lettek az életemnek.
Mindig az ügy képviselete van a szemem előtt. Ezért dolgozom, dolgozunk mindannyian a kollégáimmal. Nem tudom, mi van előttünk. Lehet, eljöhet, hogy változtatni kell a stratégiámon. De az Igazgyöngy iránytűje nem változik. Stabilan áll, és mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon.
A társadalmi leszakadás ügyét viszont egyre nehezebb képviselni, azt hiszem, ebben egyetérthetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.