Szerző: SERF ANDRÁS
2022.09.03.
A kiegyezés után egy évvel a népiskolai törvény 300 forintban és némi természetbeni juttatásban határozta meg a tanítók éves jövedelmének minimumát – mai értéken havi kb. 103 ezer forintról van szó, ami az árak ismerete nélkül nem sokat mond, ám annyit mindenképpen, hogy nem ez volt a meggazdagodás útja, de kezdetnek elfogadhatónak tűnt. Maga a törvény is lehetett volna sikeres, hiszen a tanszabadság deklarálása, a nemzetiségekre is kiterjedő anyanyelvi oktatás kodifikálása és a tankötelezettség szankciókhoz kötése messze túlmutatott az 1848-as első magyarországi egyetemes tanítógyűlés célkitűzésein.
„Csaknem lehetetlennek tartom – jelentette öntudatosan a törvény atyja, Eötvös József, három évvel később a parlamentben –, hogy most, midőn a népnevelés ügye a közfigyelmet magára vonta, valaki azon összeköttetést nem látná át, melyben ezen ügy anyagi jólétünkkel, a polgári szabadsággal, sőt az ország biztonságával áll.” A gond csak az volt, hogy a törvényben megállapított bérminimumot a legtöbb néptanító javadalmazása még másfél évtizeddel később, az 1880-as évek közepén sem érte el. A helyzet tarthatatlansága ellenére az 1893-as tanítói fizetésekről szóló törvény lényegében megismételte az 1868-as fizetéshatárokat mint küszöbértéket, és a következő, 1907-es is csupán a pénzromlás mértékét korrigálta valamelyest – ma úgy mondanánk: épphogy követte az inflációt. Ráadásul a bő ötvenezres tanítói-tanári gárdának csaknem háromnegyed része éppen a legalacsonyabb besorolású csoportba tartozott.
A pedagógusréteg mindeközben korántsem volt egységes: tanítók, néptanítók, középiskolai tanárok és felekezeti oktatók, városiak és vidékiek, falusiak és tanyasiak, megannyi csoport eltérő érdekekkel, amit a mindenkori kormányok igyekeztek is kihasználni. Egy részükre a polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrata munkásmozgalom, másokra a keresztényszociális-kereszténydemokrata, konzervatív eszmék hatottak. A tanárság és fizetésük ügye az újságok és folyóiratok vitáiból hamar „kicsapott” az utcára. A tanárszervezetek egyre-másra rendeztek tömeggyűléseket olyan előadókkal, mint a társadalomtudós Jászi Oszkár, a drámaíró Bíró Lajos vagy a Népszava tekintélyes szerkesztője, Somogyi Béla. Ady A magyar tanítókhoz címmel nagy hatású verset is írt az egyik gyűlésre, míg Szabó Dezső, Kuncz Aladár és mások pedagógiai tárgyú tanulmányokat közöltek a Nyugatban és más lapokban. (Sőt, Hatvany Lajos még egy tematikus „tanügyi” Nyugat-számot is tervezett, ami csak a felkért szerzők – mint például Babits és Juhász Gyula – késlekedésén úszott el.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.