Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.08.22.
Most, hogy a gazdasági helyzet miatt megint felröppent az online oktatás lehetősége, megpróbálom még egyszer összefoglalva leírni, mi a gond ezzel az egésszel, és miért mondom azt, hogy ez, mint felbukkanó megoldás nem jó, mert tovább fogja fokozni a már amúgy is leküzdhetetlen leszakadást.
Nos, kezdjük azzal, hogy az online tanuláshoz két alapvető dolog szükséges, az informatikai eszköz és internetelérés. A pandémia alatt hol ez volt, hol az. Amikor a szolgáltatók ingyen adták a netet, akkor nem volt elég eszköz, amikor az iskolák adtak kölcsön eszközt (bár korántsem ért el mindenhova), akkor meg net nem volt hozzá. Az, hogy az okostelefon alkalmatlan a tanulásra, már az elején világossá vált. A kölcsönzés sem egyszerű, mert egy generációs, lakhatási szegénységben élő családban ez sosem volt gyakorlat, a “használni, majd visszaadni” felelősségének kialakítása nem egyszerű feladat. Másfajta felelősségé sem, de ez különösen. Mi is megéltünk történeteket elég hamar az eladott, vagy “elveszett”, no meg összetört tabletekről.
A másik, alapvetően meghatározó dolog a lakhatási szegénység. Főleg a téli időszakban a fűtés miatt egy szobában van mindenki. Mindenki és minden. Itt főznek a kályhán, itt száradnak a ruhák, itt esznek, alszanak, mosakodnak, és itt van a TV is. Személyes térről nem igazán beszélhetünk. A berendezés többnyire szekrényből és ágyakból áll, ahol sok a gyerek, az ágy is közös. Ha van öt gyerek, és mondjuk kettő óvodás, három iskolás (bár mindegy is az arány), nyugodt tanulási környezetet biztosítani ilyen körülmények között egyszerűen képtelenség.
Sokan nem értik, miért nem fogadunk asztali számítógépeket adományba, és adjuk tovább, a rászorulóknak. Eleinte fogadtunk, de olyan hamar leamortizálódtak, hogy meg kellett értenünk: ez nem az a világ. Ahol asztal sincs, oda nem lehet. És ahol esetleg van, ott sem használható biztonsággal, a zsúfoltság miatt. Marad a tablet, nagyobbaknak a laptop. Ami legalább a szekrény tetejére feltehető a kicsik elől, ha nem használják. Ráadásul az otthontanulás, mint tevékenység, jellemzően nem épült be a családokba. Hogyan lehetne itt, akár több informatikai eszközzel a kapcsolódást biztosítani, gyerekeként? Fülessel persze menne… ha lenne – és itt a következő nagy gond- ha lenne a tanuláshoz motiváció.
De a motivációt fenntartani – és ezt minden pedagógus tudja, aki megfordult már szegregálódó vagy szegregált iskolában- még akkor is borzasztó nehéz, ha személyes jelenlét van, személyes kontaktus, odafigyelés. Hogyan várhatnánk el a motivációt otthon olyan gyerekektől, akiknél ez normál iskolaidőben is ingadozik? Elsőben, másodikban pedig azt hiszem, társadalmi státusztól függetlenül nagyon fontos a pedagógus személyes jelenléte, hatása, hogy megalapozódjanak azok a készségek, amelyek egy osztályban a tanuláshoz szükségesek. Azok a szociális készségek, amelyekre később építhetünk, azok is csak közösségben fejleszthetők.
Otthon ehhez nincs megfelelő közeg. A hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek szülei számára az iskola zömében kudarc volt. Ők sem kapták meg azt a fejlesztést, amitől értenék most, a saját gyerekeikkel, hogy mi a jelentősége az értő olvasásnak, miért fontos a külalak, vagy a tört számok, nem beszélve az idegen nyelvről, vagy az informatikáról. Náluk is hiányoznak, vagy fejletlenek felnőttként az olyanok, mint a figyelemkoncentráció, a feladattudat, a kitartás. Tehát a helyzet az, hogy sem a gyerekekben, sem a szüleikben nincs megfelelő motivációs szint a tanulás iránt. Ez pedig komoly gond, és pontos következménye a generációk óta szőnyeg alá söpört problémáknak.
Nyilvánvaló az is, hogy egy alapkészséghiányos szülő nem tud segíteni a gyerekének, ha megakad. Semmiből. Mert nem érti, nem tudja ő sem. Az a bizonyos minimum, amivel átengedte, átgörgette őket gyerekkorukban az általános iskolán a rendszer, az nagyon minimum… erre ma nem tudnak építeni semmit.
Aztán, hogy maradjunk a szülői kompetenciáknál, ott van az a helyzet is, hogy az informatikai eszközt nem a tanulásra használják, hanem a szülő néz rajta filmet, játszik, vagy felnőtt tartalmakat tölt le. Az, hogy a gyerek kapta, hogy tanuljon, nem érdekes. A felelősségek hiánya egy bonyolult rögzülés a szociális mintázatokban.
Azok a gyerekek, akik a classroomban tanulnak együtt az osztálytársaikkal, tanáraikkal, akiknél ehhez minden feltétel adott, számukra áthidaló megoldásként, átmenetileg jó lehet az online tanulás (kivéve az iskolakezdőket, SNI gyerekeket). De a társadalom nem csupán ilyen gyerekekből áll.
Akik nem rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, ők lemaradnak. Egész egyszerűen kimaradnak azok a hetek, hónapok, és azok a tananyagok is, melyeket ez idő alatt kellene átvenni. Náluk nincs hozzáadott érték…még szinten tartásról sem beszélhetünk. Mert elmaradt a napi gyakorlás is, meg az is, hogy legalább hallja az osztályban ülve, miről szólnak a tananyagok. Ezért vártam annyira, hogy lesz majd valami mérés, és utána valami pótlás… de nem volt. A kommunikáció szerint minden rendben volt. Az ember a terepen ettől akad ki legjobban. Mikor látja, hogy nem így van. Jelez, kiabál, de semmi. “Sikeresen megbirkóztunk ezzel is, az online oktatás jól vizsgázott.” Miközben gyerekek tömege sem online módon, sem papíralapon nem csinált semmit. Ők nem férnek be a sikerkommunikált képbe, de ők nem is fontosak. Másban sem, ebben sem.
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy iszonyú nagy kihívás. Hiszen egy osztályon belül is vannak, akik haladnak online is, mert számukra megvannak a feltételek, és vannak, akik nem. A megoldást úgy hívják: differenciálás, egyénre szabott segítségnyújtás. Erre azonban online módon nincs felkészülve az iskolarendszer. És ez nem is megy úgy, hogy központilag döntenek mindenről. Ehhez egy másfajta rendszer kellene. Nem egy, a problémáktól távol levő, azokat meghallani sem akaró döntéshozói szint. Akik legfeljebb a saját gyerekkori emlékeikből táplálkozva, vagy a nekik való megfelelésben buzgón bólogató alárendelt munkatársaktól kapott, az ő elgondolásaikat mindig alátámasztó adatokból vonnak le következtetéseket és adnak további utasításokat. Ehhez egy olyan rendszer kellene, ahol a pedagógus is meg meri mondani, hogy nem megy így. És talán akkor azt is megkérdezhetnék, hogy szerintük hogyan kellene megoldani?
De ettől távol vagyunk. A végrehajtó szerepbe degradált pedagógusok véleménye ma “nem mérvadó”.
Nem bontom most ki az online tanulás otthoni költségeit, a fűtést, világítást, étkezést, ami szintén megoldhatatlan helyzet elé állítja a szülőket. Sem azt, hogy aki dolgozik, és amit keres, az nem futja ki a hónap végéig sem, ő hogy oldja meg a gyermekei felügyeletét, míg munkában van. Hogy mi lesz a gyermeküket egyedül nevelőkkel… Mert ezek a dolgok sem férnek be az egységesített, mindig, mindenen átnyomott központi elgondolásokba.
Szóval, én azt hiszem, az online tanulást csak akkor szabad bevezetni, ha a járványt másképp nem lehet megfékezni.
Persze azt is pontosan tudom, hogy lehet hozni egy ilyen döntést is. Hiszen vészhelyzet ma bármikor és bármiért lehet Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.