Szerző: L. RITÓ NÓRA
2022.06.05.
A sértődés oka különben az volt, hogy a kirakodásban-bemutatásban rengeteg olyan terméket láthattunk, ami rémes volt, funkciótlan, giccses, vagy épp minőségen aluli, és én ezt szóvá tettem.
Azóta sok minden változott. Sok vonalat elengedtek az önkormányzatok, sok gép áll használaton kívül, vagy már eladásra is került, és egyre többen belátják, fenntarthatatlan így az egész. Közmunkabérért nehéz minőségi munkát elvárni, és ha még ezt is ki kellene termelni, a béreket, nem menne. Próbálnak ügyeskedni persze, hogy menjen, hiszen más megoldás nincs, erre van lehetőség, ehhez kapcsolódik a központi elvárás, aminek jobb megfelelni, mint ellenkezni vele. Biztatják a benne dolgozókat, hogy ha beindul, majd minimálbért is kaphatnak. De ez a pillanat nem akar eljönni.
Az értékesítés külön gond, próbálnak összefogni a települések, hogy szélesebb termékpaletta legyen ott, ahol üzletet is nyitottak, és persze becsatornázódik pl. a száraztészta, vagy a csalamádé a települési étkeztetésbe, ellátásba, juttatásokba, de a sikeres képhez való elvárt és kényszeres ragaszkodás mögött ott van a küzdés, a kínlódás, a tervek, melyek nem tudnak megoldást adni.
Amikor a társadalmi vállalkozásunkat elkezdtük, mi eleve nem a közmunkára építettünk. Leginkább azért nem, mert ahhoz olyan munkamorál kapcsolódott, amit nem tudtunk volna megváltoztatni. A mi elvárásaink mások voltak, sokat küzdöttünk és küzdünk ma is azért, hogy értsék, a miénk egy igazi munkahely, szabályokkal, teljesítményekkel, felelősségekkel, igaz, nem is közmunkabérrel.
A mi munkahelyteremtési elképzelésünkben az első a kézművesség volt, ezzel sikerült a legtöbbre jutnunk, bár még mindig nem tudja eltartani magát, de ígéretesen alakul. Azért ezzel kezdtük, mert ehhez némileg konyítottunk, a művészeti iskola révén, de hamar kiderült, nem eleget. Kellett olyan szakember, akinek ez a szakmája. A tervezés, a dizájn. Aztán ebben is pontosítottunk: a szociális dizájn. Mert ez nem egyszerű tárgytervezés, hanem egy fejlesztést is magában foglaló komplex munka.
Nem tudom összehasonlítani az első táskáinkat a mostani Szuno termékekkel. A különbséget a szakember hozza. Az asszonyok egyre ügyesebbek, egyre pontosabban dolgoznak, láthatóan örömük is van ebben. Izgatottan várják az újabb termékeket, amit betanítunk nekik, amibe azzal a munkafázissal kapcsolódhatnak, amiben a legjobbak.
A héten voltam egy kézművességgel foglalkozó szociális szövetkezetben, az egyik faluban. Szerencsére a polgármester itt olyan, aki számol is. Ráfordítást, eladási árat, szeretne brandet építeni ezekből, ami a település védjegye is lehet.
Ám itt is autodidakta a tervező, sok ötletet a Pinterestről vesznek le, és próbálják a termékeiket eladhatóvá tenni. A piachoz igazodnak, a vidéki piachoz, a hangsúly az eladáson van, hiszen muszáj a felmerülő költségeket kitermelni, még, ha az infrastruktúra pályázatokból is van, és közmunkások dolgoznak is benne.
Én óriási lehetőségnek látom ezt a területet, mert pontosan tudom, hogy akik a kézművesség mentén foglalkoztatottak, ők minőségi termékek létrehozására is képessé tehetők. A baj az, hogy ebben a témában a szociális dizájn fogalma ismeretlen. A dizájn nemkülönben. Nincs jelen ez a fajta szakmaiság. Így elvész az érték, amit ez a tudás adna, és hajlik el minden, a vidéken, a piacokon, vásárokon eladható irányba.
Az, hogyan jöhetett az létre, hogy ezekhez a kézművességhez kapcsolódó munkahelyteremtésekhez nem kapcsoltak szakmaiságot, akik ezt kitalálták, kidolgozták, teljesen érthetetlen számomra. A legtöbb helyen csinálta, vezette egy-egy ügyes kezű valaki, aki vagy saját ötletből, vagy az internetről próbálta úgy, ahogy tudta. Segítség nélkül.
Így készültek torz, eladhatatlan mesefigurák, csálé párnák, táskák, stb. Amelyeken világosan látszott, annak, aki a munkát irányította, betanította nincs tudása a technikára, a szabásra, varrásra. De lettek technikailag szépen kivitelezett dolgok is, emlékszem, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek, mikor profi csipkeverést láttam, bekeretezve, jegesmedvét ábrázolót, vagy Nagymagyaroszágot. Itt az történt, hogy a technikai tudás megvolt, de a tervezői nem, így ezt találták ki…
Sokszor eszembe jutnak a Háziipari Szövetkezetek. Amelyek becsatornázódtak a turisztikába, az volt a piaca. Ma, ha bemegyünk egy turinform irodába, vagy egy hotel shopjába, láthatjuk az emlékként kínált tárgyakat. Nagyon vegyes kínálattal, a kínai termékektől a helyi dolgokig. A legtöbbnek az ismertetőjele, hogy nem funkcionális, nem esztétikus, nincs összhang az anyagok között, sok közülük ál-népieskedő kacat. És nekem nem mentség, hogy “ezt viszik” mert vinnék azt is, ami értékes. Ha lenne.
Szóval, lehetne ezzel kezdeni valamit. Hiszen azok a (zömében) asszonyok, akik nem mobilizálhatók, a gyerekeik miatt nem tudnak messzebb munkát vállalni, a településeken meg tudnák profi módon tanulni a tárgyak előállítását.
De azokat a tárgyakat meg kell tervezni. Olyannak, aki ehhez ért. Olyannak, aki ezt tanulta, ez a szakmája. És egyszerűen nem értem, hogy fecsérlehetünk el ilyen erőforrást, lehetőséget a vidék gazdasági stabilizálásában.
A MOME-n létezik ez a képzés. Mi dolgozunk az egyetemmel, egyre szorosabb szakmai kapcsolatban, épp azért, hogy a szociális dizájn hasznosan épülhessen be a mai magyar valóságba. A nemzetközi gyakorlat ebben is elhúzott mellettünk. Minden megbeszélésem emlegetem a vidékfejlesztést, a közmunkaprogramokban, szociális szövetkezetekben fellelhető szakmaiatlanságot, az erőforrást, a marketing hiányát, stb. Hogy mennyire jó lenne összekapcsolni dolgokat. Szakembereknek. És erre kiírni a pályázatokat. Segíteni annak, aki ki meri mondani, hogy nem ért hozzá, segítség kell neki ezen a területen. És a marketingben is. Mert elkészíteni egy dolog, meg is kell találni a helyét, hol értékesíthető. Ez is egy szakma…
Ehhez egy másfajta szemlélet kellene. Azt hiszem először ott, azok között, akik döntési helyzetbe kerültek. Elismerni, hogy nincs teljes körű tudásuk, és segítséget kérni azoktól, akiknek van. Mielőtt sok-sok millióért bevezetnek egy olyan fejlesztést, amiből a legfontosabb hiányzik: a szakmai tudás. Kapcsolódni az egyetemekhez. Azoknak kapcsolódni egymáshoz. De nem úgy, hogy a döntéshozók a saját képükre, saját tudásukra formálják, hanem úgy, hogy a problémát elemzik, amiben ott van az is, aminek a megoldásához a szakemberképzés nélkülözhetetlen.
De ettől nagyon messze vagyunk. Tudom, nekem sem kellene már tipródni ezen. El kellene engedni, mint mást, annyira esélytelennek érzek mindent. De fáj a szívem a befektetett munkáért, az emberekért, a leszakadókért. Az elszalasztott lehetőségekért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.