Szerző: RIGÓ MÁTÉ
2022.06.05.
Kérdés persze, hogy érdemes-e kiemelni 1920. június 4-ét a huszadik század eleji magyar társadalmat ért megpróbáltatások sorából több mint száz év távlatából, és mesterségesen élővé tenni a jelenben?
A dilemmára nem egyszerű a válasz: az eredetileg a két világháború közötti keresztény középosztály köreiben ápolt és a Horthy-korszakban az állami kultúrpolitika szerves részévé váló Trianon-emlékezet és áldozattudat 1989, de különösen 2010 után a társadalom széles rétegeiben gyökeret vert, visszahatott a családi emlékezetre is – ezek létjogosultságát megkérdőjelezni tehát egyfajta empátianélküliségnek, érzéketlenségnek minősülhet, főleg, ha szorosan a trianoni békeszerződés rendelkezései kerülnek szóba.
A sokszor anakronisztikus, részben EU-s támogatásokból felállított Trianon-emlékművek mára a magyar falvak és városok tereinek (szerves vagy szervetlen) részévé és egyben az emberek tértapasztalatának alakítóivá váltak. Idén pedig a balatoni strandokról és strandokra érkezőket június 4-től ismét részben Trianon-tematikájú magyar versek köszöntik majd a peronokon – talán ennek is lehetnek pozitív, akár idegnyugtató hatásai is, főleg, ha idén is sokat késnek majd a balatoni járatok.
Vannak azonban a Trianon-emlékezetnek kifejezetten problematikus válfajai is. A torzító és egyben tragikomikus színben megmutatkozó Trianon-emlékezet egyik csúcsa a leginkább „nemzeti BDSM”-nek nevezhető performansz volt Gaál József, az MMA-tag képzőművész a százéves évforduló kapcsán megnyitott „Trianon heraldikák” című kiállításán a Godot Galériában. Ennek során Gaál levetkőztette, és egy piros kötéllel megkötözte a betömött szájú Béki István performert, majd több helyen megvágta a kötelet, miközben a védtelen, földön ülő Békit befröcskölte a (mű)vér.
A dilemmára nem egyszerű a válasz: az eredetileg a két világháború közötti keresztény középosztály köreiben ápolt és a Horthy-korszakban az állami kultúrpolitika szerves részévé váló Trianon-emlékezet és áldozattudat 1989, de különösen 2010 után a társadalom széles rétegeiben gyökeret vert, visszahatott a családi emlékezetre is – ezek létjogosultságát megkérdőjelezni tehát egyfajta empátianélküliségnek, érzéketlenségnek minősülhet, főleg, ha szorosan a trianoni békeszerződés rendelkezései kerülnek szóba.
A sokszor anakronisztikus, részben EU-s támogatásokból felállított Trianon-emlékművek mára a magyar falvak és városok tereinek (szerves vagy szervetlen) részévé és egyben az emberek tértapasztalatának alakítóivá váltak. Idén pedig a balatoni strandokról és strandokra érkezőket június 4-től ismét részben Trianon-tematikájú magyar versek köszöntik majd a peronokon – talán ennek is lehetnek pozitív, akár idegnyugtató hatásai is, főleg, ha idén is sokat késnek majd a balatoni járatok.
Vannak azonban a Trianon-emlékezetnek kifejezetten problematikus válfajai is. A torzító és egyben tragikomikus színben megmutatkozó Trianon-emlékezet egyik csúcsa a leginkább „nemzeti BDSM”-nek nevezhető performansz volt Gaál József, az MMA-tag képzőművész a százéves évforduló kapcsán megnyitott „Trianon heraldikák” című kiállításán a Godot Galériában. Ennek során Gaál levetkőztette, és egy piros kötéllel megkötözte a betömött szájú Béki István performert, majd több helyen megvágta a kötelet, miközben a védtelen, földön ülő Békit befröcskölte a (mű)vér.
Vajon az ehhez hasonló előadások, vagy a közterekre kirakott magyar szenvedést megjeleníteni hivatott szobrok leírják a magyarság élményvilágát az 1920 körüli időszakban?
Igazat adhatunk-e a sokszor Trianon-kérdésben is frappánsan és kritikusan nyilatkozó Ungváry Krisztiánnak, aki szerint Trianon „etnocídiumot,” azaz a magyarok által elszenvedett népirtást eredményezett volna? Politikai meggyőződéstől függetlenül számos társadalomtudós árnyalta az ezekhez hasonló sarkos véleményeket Ablonczy Balázstól, Egry Gáboron, Gyáni Gáboron, Romsics Ignácon, Kovács Éván át Zeidler Miklósig. Ahogy Feischmidt Margit rámutatott, „Trianon emlékezete (…) leginkább egy elhúzódó társadalmi válság kifejeződése, illetve a megoldására tett kezdeményezés”, azaz
a Trianon-kultusz azért lehet ma is olyan sikeres, mivel jól csatornázza be a nagyon is valós társadalmi feszültségeket, miközben az áldozati narratíva nem vár szinte semmit a társadalomtól e problémák megoldása érdekében.
A „valóságos időben és valóságos térben való cselekvés helyett” emlékművek, táncelőadások, szervezett kirándulások vagy akár az említett „nemzeti BDSM” performanszon keresztül helyeződik a múltba a jelen problémáinak forrása, és ezzel válik megoldhatatlanná. Messzire vezetne feltenni a kérdést, hogy miért is vált összeegyeztethetővé a nagyhatalmaknak alávetett áldozat-Magyarország képe a 2010 utáni magyar kormányzat legalábbis retorikájában „utcai harcos” attitűdjével és közép-európai szövetségépítési terveivel, illetve hogyan vált a névleg a „tömegeket elbutító” „liberális” tömegmédia ellen fellépő hatalom legmegfoghatóbb jelképévé az útszéli, tömeges Trianon-giccs.
Az alábbiakban történészként azonban inkább amellett szeretnék röviden és közel sem a teljesség igényével érvelni, hogy
a Trianon-évforduló kapcsán érdemes a magyar állam helyett az egykori Nagy-Magyarország társadalmának különböző csoportjai által megélt korabeli tapasztalatokkal foglalkozni. Ezek segítségével ugyanis eltávolodhatunk a sokak által feloldhatatlannak vélt „traumatikus” Trianon-értelmezésektől is.
Hogyan élték meg a családok, gyerekek, nők, idősek, munkások, parasztok, a magyar vezetőrétegek, a gazdasági életre akkoriban különösen nagy befolyással rendelkező gyárosok és bankárok ezeket a változásokat, vagy akár maguk az 1918 előtti nemzetiségek tagjai?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.