Szerző: BORSI-KÁLMÁN BÉLA
2022.06.26.
Moldova Györgyöt 1975 július végén vagy augusztus elején ismertem meg személyesen, ráadásul, ahogy mondani szokás, „testközelből”: néhai Rigó Béla (1942–2017) kommendálására azokban a napokban jelentem meg a SAJTÓ SK, alias SZOCREÁL egyik keddi vagy csütörtöki tréningjén a Naphegy utcai „háromnegyedes” (kis)füves pályán.
A gyakorlás, mint az amatőr egyesületek esetében általában, szolid kiskapuzásból, szakmai zsargonban „pulykázásból” állt, vagyis természetes közegükben vehettem szemügyre újdonsült játékostársaimat. Mármint azt, hogy miként „bánnak” a világ legnépszerűbb sportjának elengedhetetlen kellékével, mi több, „főszereplőjével”: a futball-labdával. A csapatban több jobb sorsra érdemes labdarúgó is volt: Módos István emlékezetem szerint a Honvéd-ifiben nevelkedett, a jobbszélső, Horváth Jancsi, úgy rémlik, a kisebbik székesfehérvári csapatban, a MÁV Előrében pallérozódott. Ugyanott, ahol mintegy másfél évtizeddel később a következő történelmi korszak leendő névadója… Ő volt Moldova Gyuri egyik kedvence, a „nagy lövése van” tiszteletet parancsoló fajtájából. A „ráckevei különítmény” – Szále László és Skultéty Tamás – pedig abszolút mércével mérve is tehetséges volt. (Szále szombathelyi főiskolás korában eljutott a Haladás tartalékcsapatáig, Skultéty viszont, ha csak egy kicsit is csipkedi magát, szinte bármelyik akkori NB I-es együttes szűkített keretébe „befért” volna: jó felépítésű, dinamikus és gyors játékos volt, kitűnően szerelt, nagyszerűen indított, jobb külsővel is bombaerősen lőtt, s alig emlékszem olyan mérkőzésre, amikor nem „köszönt be” a portásoknak: lábbal, fejjel egyaránt…)
Egy csapat, bármely csapat, így a Real Madrid és a SZOCREÁL is egyre megy, persze nem csupa zsonglőrökből áll: mindenhova kellenek a vízhordók és zongoracipelők, akik illő alázattal a „fazonszabászok” és a gólvágók keze (lába) alá dolgoznak: űzik-hajtják az ellenfelet, hátul kőkeményen ütköznek, csúsznak-másznak, hogy a labdát megszerezzék, s aztán, lehetőleg pontosan, odaadják az arra illetékesebbeknek. A SAJTÓ SK-ban is több ilyen rendkívül hasznos bekk és mezőnymunkás volt, ám az ő nevüket helytakarékosságból most nem sorolom fel (pedig megérdemelnék), mert az emlékezés nem róluk, hanem valamennyiünk teljhatalmú főnökéről, Moldova Györgyről, a csapatkapitányról szól…
Ő ugyanis egyik halmazba sem tartozott: „dekázni” talán hármat-négyet, ha képes lett volna, labdát vezetni, pláne cselezni nem tudott, robbanékonysága nagyjából az éticsiga szintjén mozgott, fordulékonysága olyan volt, akár a csuklós buszé, passzai akciórádiusza körülbelül öt-hat méter lehetett. Már csak azért is, mert krónikus lúdtalpa miatt csupán jobb belsővel volt képes a lasztit továbbítani: nem rúgta, hanem „tolta” a bőrgolyót… Egy magasról lehulló labda légstoppal való megszelídítése pedig a mission impossible kategóriájába tartozott nála…
Summa summarum: Moldova György maga volt a megtestesült antifutballista. S mégis, jóllehet mindnyájan nap mint nap a saját szemünkkel láttuk, hogy a „király meztelen”, senkiben egyetlen pillanatra sem merülhetett fel, hogy nem ő itt a team leader, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű patron, a csapatkapitány, az abszolút autoritás. Zokszó nélkül teljesítettük taktikai utasításait, amelyek többsége alig volt árnyaltabb a „Hajtsatok b…meg!” szintjénél, ő állította össze a csapatot, ő szabta meg ki, hol (melyik) poszton s főként mennyit játszik, ha becseréli egyáltalán. (Becserélte, nagyon vigyázott a paritásra, s figyelt játékostársai emberi érzékenységére!)
Most, e sorok fogalmazásakor döbbenek rá, s csupán szorongva merem leírni: egy személyben testesítette meg, egyszersmind mindhalálig rendületlenül képviselte is a Kádár-kori (kismagyar) kontraszelekciót… A futballban egészen biztosan, ám nagyon valószínű, hogy – természetesen áttételesen s jóval elvontabb szinten – szélesebb s mélyebb összefüggésrendszerben is:
ő volt/lett a homo kadaricus egyik (intellektuális) őstípusa. Valamiféle képzeletbeli lakmusz-papír, amelynek elszíneződése – az impozáns Moldova-oeuvre – félreérthetetlenül jelezte az 1944/45 utáni és még inkább az 1956–1990 közötti magyar történelem és társadalomfejlődés valamennyi anomáliáját. Mert azt még ellenségei is elismerik, hogy bár a labdával való „viszonya” Kaján Tibor (akiről szintén kiadott egy könyvet: Történelemóra. Párbeszéd Kaján Tiborral. Budapest. 2002, Urbis) legendás karikatúráinak állandó témája lehetett volna, írni tudott. Jól – és főként sokat. Nem a gólokat „ontotta”, hanem a sikerkönyveket. Ő minden idők egyik legolvasottabb magyar írója, az „átkos” Kádár-érában mindenképpen. Mintha ezzel (is) kompenzálta volna, hogy ott, ahol a futballtalentumot osztogatták, bizony nagyon hátul ácsorgott a sorban…
Ha ez igaz, máris megtaláltuk hihetetlen népszerűségének, írásai kétségbevonhatatlan vonzóerejének és mindmáig létező – noha a „rendszerváltás” után sokak által leginkább politikai okokból megkérdőjelezett –, tagadhatatlanul markáns hatásmechanizmusának egyik kulcsát… Azt, hogy noha szociográfiái, riportkönyvei elvileg a bolsevik típusú szovjet-orosz társadalom-átfazonírozás és „gyorsítás” pannon változatát „építő” (kádárista) „dolgozók” igényszintjét és értékvilágát vették célba, valójában a magyar polgári átalakulás bibói zsákutcáját, a „magyar alkat” eltorzulását jelenítették meg: a szocialista kispolgárosodást, közelebbről annak törvényszerű buktatóit, mégpedig, ismétlem, tehetségesen és autentikusan. Moldova tömegekhez szólt, szólhatott, mert 1920 után a magyar társadalom kényszerből letért korábbi – 1914/18-ig érvényes – pályájáról, és még az is feledésbe merült, sőt, különféle címkézések révén gyanússá vált, ami pedig jó, értékes, érvényes s főként maradandó volt benne… Mármint a polgárinak mondott, valójában legalább annyira nemesi, rendies jellegű magyar modernizációs kísérletben. Moldova műveiben azért ismerhetett magára rengeteg olvasó, mert minden magyarnak született férfi és nő társas és függelmi viszonyrendszerébe, modorába, beidegződéseibe, ösztönvilágába, szófordulataiba több száz év óta olyannyira beivódott, valósággal beleégett ez a hierarchikus-rendies, a dualizmus évadján dzsentrisre torzult vonás, hogy már-már genetikailag kódolható, csak és kizárólag ránk, magyarokra jellemző viselkedési és tudatformákká merevedett. Kiirthatatlanná, mondhatni, objektív törvényszerűséggé vált. Azzá, amit Marc Bloch, a francia Annales iskola legkarakteresebb alakja caractères originaux néven emleget a francia agrártársadalom alig változtatható sajátosságairól, s megrögzött, állandóan visszatérő jegyeiről értekezve…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.