GONDOLATOK A FALUNAP KAPCSÁN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.06.26.

Második alkalommal szerveztük meg a falunapot, a kis zsákfaluban, ahol 12 éve elkezdtük a munkát. Ott, ahol szeretnénk egy működő közösséget csiholni, élhetővé tenni a szolgáltatáshiányos települést. Igen, Told az, sokak szerint így került fel a “térképre”, velünk, mert semmi sem hozta be a köztudatba korábban ennyire a nevét, hiába volt a rendszerváltásig virágzó kis település.

A rendszerváltás után minden megváltozott, jelentős lakosságváltás is történt, és sok tekintetben a térségben a társadalmi leszakadás emblematikus településévé vált. Szándékoltan jöttünk ide, a környék falvai közül rá esett a választásunk, mikor a helyszínt kerestük a pilotprogramunkhoz. Mindenki szörnyülködött, mit akarunk mi ott? Változást? Fejlődést? “Ezekkel”? Ugyan már….. semmire sem fogunk menni. Fölösleges erőbefektetés.

De nekem már akkor is elegem volt abból, hogy mindenki mindig csak a felszínt kapirgálja, és azokkal foglalkozik, ahol “van fogadókészség”, ahol a pályázati indikátorok könnyen igazolhatók. Na, itt nem ez volt a helyzet. Igaz, ide pályázatokból is ritkán jutott. Szóval, azt gondoltuk: ha itt sikerül eredményt elérni, máshol, ezek mentén a tapasztalatok mentén könnyebb lesz majd.

Persze 12 éve fogalmam sem volt, mibe fogok. Azt, hogy ez az egész milyen összetett probléma, akkoriban még nem is sejtettem. Akkor még én is azt hittem, naivan, ha segítek, akkor majd elindulnak kifelé a gödörből. Azt, hogy ez nem ilyen egyszerű, sok-sok kudarc árán értettem meg. Lassan láttam át a “miértek” összefüggéseit, hogy kinek szabad hinnem, és kinek nem, hogy mit jelentenek az átörökített szocializációs minták, és azt is, milyen az a működés, amiben a rendszer nem tud igazán hatni erre az egészre. Időbe telt, mire felismertem a politika szándékait, az érdekeket, melyekben nem képviselhető egy olyan ügy, aminek megoldása csak generációs léptékekben történhet.

A folyamatosan bővülő munka hamar egy olyan pilotprogramot jelentett, ami átfogja a teljes problématérképet, kríziskezeléstől, lakhatási szegénységen át a gyerekek tanulásáig, a munkahelyteremtéstől a működő közösségen át a településfejlesztésig, és amiben a legfontosabb vezérelv a képessé tevés. Nincs olyan terület, olyan probléma, amivel ne találkoznánk itt, és amivel ne próbálnánk meg kezdeni valamit.

Van persze, amivel nem tudunk. A zsákfaluba vezető minősíthetetlen úttal, a gyér tömegközlekedéssel. Bár érthető viszonylag ez is: nincs itt semmi, még bolt sem, kocsma sem, iskola sem, munkahely sem…. a lakosságszám is alig több, mint 300 fő. Minden szolgáltatás kijáró, vagy utazni kell érte az 5 km-re levő kisvárosba. Semmi sincs, ami gazdasági, turisztikai, vagy bármilyen más szempontból bárkinek fontos lenne. És sokan megfogalmazzák azt is: igény sincs, hiszen a porták állapota is lehangoló. Minek kellene ide bármi?

Vannak, akik azt mondják, hagyni kell az ilyen kis falvakat elnéptelenedni, túl drága lenne bármivel megpróbálni életképessé tenni őket. A jövő a városoké. Ott van munkahely, ott vannak szolgáltatások, ott van a pénz, a lehetőség, menjenek oda, éljenek ott az emberek. De ennyi év után azt látom, ez nem ilyen egyszerű. Mert itt pl. a korfa elég érdekesen alakul, évek óta itt születik a lakosságszámhoz viszonyítva a megyében a legtöbb gyermek. És az itt élő családok nem mobilisek. Mikor elkezdtünk itt dolgozni, akkor költözött el egy család, és utána még egy volt, akik ott is maradtak, és feltehetően nem jönnek már vissza. Az összes többi, aki próbált máshol megtelepedni, visszatért. No meg jönnek újak is, rokonok, ismerősök, jönnek a nyomorúságból a nyomorúságba, maradnak egy darabig, aztán eltűnnek, van, hogy évekig nem látjuk őket.

Az pedig, hogy gyerekek nőnek itt fel, a teljes esélytelenségben, azokban a körülményekben, azzal a szocializációval, abban az intézményi hálóban, mint amiben és ahogy a szüleik, az jóval több költséget jelent az államnak, mint áldozni arra, hogy élhető legyen egy település. Jóval több lesz a költség, a szakképzetlen, gyenge egészségi állapotú, szociális gondoskodásra szoruló társadalmi csoport problémáinak kezelésében. Akiknek létszáma, aránya a társadalomban ráadásul folyamatosan növekszik.

Szóval, szerintem kell kezdeni valamit ezekkel a településekkel. Várni, kivárni az elnéptelenedést nagyon kockázatos dolog. Mert a probléma, ami közben felhalmozódik, velük költözik majd. Oda, ahova mennek. A városokba. És ott sem lesznek szakképzettek. És oda is azokat a szocializációs mintákat viszik, amiben generációk óta élnek.

Én továbbra is hiszek abban, hogy tudunk változtatni. Lassan, rengeteg munkával, türelemmel, sajnálatosan egyre erősödő ellenszélben. Újrakezdve mindig, próbálva másképp, következetesen kitartva a cél mellett, azzal a közösségi maggal, ami épül, erősödik, évről évre.

Falunap is volt itt régen…de mivel többször is cirkuszba, italozásba és verekedésbe torkollott, beszüntették. Időbe telt, hogy eljussunk oda: próbáljuk meg újra. Tavaly sikerült elkezdeni. Az idén pedig megismételni. Jó érzéssel, cirkuszok nélkül…szabályokkal, közösen. Összefogva az önkormányzattal, sokak támogató segítségével. Most sem volt ott a faluból mindenki, de a tavalyiakhoz képest voltak újak is. Aki ott volt, jól érezte magát, ezzel az érzéssel ment haza. Együtt voltunk. Együtt szurkoltunk, örültünk, főztünk, játszottunk a gyerekekkel. Közösségként működtünk.

Haladunk. Az élhető falvak alapja a közösség léte és működése. És én úgy látom, az élhető falvak adnak élhető jövőt a városoknak is.

ITT OLVASHATÓ