A FUNKCIONÁLIS ANALFABETIZMUS

A NYOMOR SZÉLE
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.06.19.

Nemrég posztoltam erről egy valós történettel illusztrálva a témát, a facebookon. De azt hiszem, megéri egy kicsit itt is kibontani azt az összetett problémát, no meg azt a rosszul működő struktúrát azokkal a működési mechanizmusokkal, melyek hatására nem csökken, sőt, szerintem nő a funkcionális analfabéták száma.

Ez persze egy tapasztalati kép. Mert a rendszerben kódolva van az is, hogy ez ne legyen kimutatható, sőt, a mérések lehetőleg azt mutassák, folyamatosan javul a helyzet. Így, ebben a formában nincs erre mérés. Ami most leginkább érinti ezt, az “iskolai lemorzsolódás csökkentésére” irányuló munka, ami persze szintén sikeresnek kommunikált.

Abban a megközelítésben, amiben írok erről, én általában alapkészséghiányos emberekről beszélek, de talán szerencsésebb lenne lecserélni erre, mert így érthetőbben mutat rá a problémára. De nézzük csak, kit tekintünk funkcionális analfabétának?

Legegyszerűbb azt mondani, hogy azt, aki ugyan el tudja olvasni a szöveget, de értelmezni már nem tudja. Vagyis nem megfelelő a szövegértelmezése, az olvasással mechanikus szinten maradt, lassan olvas, sok tévesztéssel.

Kutatók ezt így definiálják: “a funkcionális analfabetizmus olyan műveltségi állapot, amelyben az írás-olvasás képességének a szintje egyre kevésbé teszi lehetővé az új információk befogadását és közlését, az új tudás megszerzését, feldolgozását és kezelését, a személyközi interakciók lebonyolítását.”

Tavalyi becslések 16-33%-ra teszik Magyarországon a fukcionális analfabéták számát. Nem tudom, ezt mi alapján becsülik… de így is sokkoló. Vajon hogy létezhet ez?

A baj bizonyára az értékelési rendszerben van, ami szerintem sokat veszít az objektivitásából, ha ezt a problémát teljes összetettségében vizsgáljuk. Az a bizonyos “kettes”, ami ugye nem “egyes”, tehát megüti azt a szintet, amivel az oktatási rendszer továbbengedi, végül kiengedi az általános iskolából a gyerekeket, sok más tényezővel befolyásolt.

Persze ha a “kettes” azt jelentené, hogy funkcionális analfabéta az illető, akkor objektív az értékelés, de jó lenne ezt, ebből a szempontból is így meghatározni. Így rögtön lenne pontos adatunk is. Ám ez sok kérdést felvet, hiszen itt nemcsak az olvasásról van szó, hanem más tantárgyakról is, történelemről, földrajzról, biológiáról, stb. ahol a szövegértés alap lenne. Mondjuk hallás után is meg lehet jegyezni sok mindent, de vajon ez elég a “ketteshez?“

Tudom, van minimumkövetelmény…. de kétségeim vannak abban, hogy ennek az elérése mennyire hiteles az értékelésekben.

Nézzünk egy gyereket. Most gondolok egyikükre, de gondolhatnék több százra is, aki a kapcsolatrendszerünkben megjósolhatóan érintett lesz ebben. “G”. halmozottan hátrányos helyzetű, akinek a szülei nem jutottak a nyolc osztálynál tovább (gondolhattam volna olyanra is, ahol a szülőknek ez sincs meg), az apának egy, a közmunkaprogramokhoz csatolt, egyébként a lakóhelyén értelmezhetetlen szakmáról van papírja, de ennek szakmai tartalmába és hitelességébe most nem mennék bele. A gyerek, sok-sok társával együtt már az óvodában olyan hátrányokat mutatott, amit képtelenség behozni ebben a rendszerben. Logopédiai fejlesztést nem ért el, mert nincs elég szakember, kiutazó szakember az óvodákba már rég nincs, behordani a lakóhelytől távoli pedagógiai szakszolgálathoz a szülő nem tudja, Ez elmaradt neki is, miközben pontosan tudjuk, mekkora akadálya ez az írás-olvasás megfelelő szintű elsajátításának.

Az iskolát elkezdte, jobb lett volna, ha maradt volna még az óvodában, talán akkor még lehetett volna egy kicsit lefaragni a hátrányokból, de nem maradhatott, hiszen elérte a korhatárt, kezdhette az első osztályt. (Az óvoda sem szorgalmazta, hogy maradjon, sok gond volt vele, a szülő nem partner, gondolták, menjen tovább, mihamarabb.) Az első osztályt aztán meg is ismételte, hiszen a pedagógusok számára nyilvánvaló volt az iskolaéretlensége, hátrányai. És ez nem gond, ez nem is bukásnak számít, ezt a döntést könnyű meghozni. Már ahol megtehetik, és nincs kényszer az osztálylétszám vonatkozásában. Mert sok helyen van ám ilyen is. Ha ismétel, létszámot veszít az osztálya, ha ez a létszámhatáron van, akkor osztályösszevonás lehet, amit senki sem akar, ezért az értékelés objektivitását felülírja egy más szempont. “G” is ilyen osztályba járt, az iskola mérlegelt, és mehetett tovább másodikba.

A leszakadó térségek szegregálódó, vagy szegregált iskoláiban az alapkészségek megszilárdításával már nem boldogulnak a pedagógusok. Az oka ennek az, hogy azt a problémahalmazt, amit a gyerekek tömegesen behoznak magukkal az iskolába, azokkal szemben eszköztelenek. Ezeknek hosszú a listája, benne van a motiváltság hiányától a figyelemkoncentráció problémájáig, a finommotorika fejletlenségétől a rövid távú memória nem koruknak megfelelő szintjéig minden, de benne vannak a lakhatási szegénység hozadékai is, no meg a szénhidrátalapú táplálkozás miatt általános fejlődési/egészségi állapot, és mindaz a szocializációs minta, ami zsigerileg épül be a gyerekekbe, születésüktől fogva.

“G” hozza is ezeket, bőven. A második év végén már világos mindenkinek, semmit sem tud teljesíteni abból, ami ezen az évfolyamon elvárás lenne. Megbuktatják, évismétlésre. Az osztály, ahova visszabukik tele van hozzá hasonlóan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, néhányuknak van SNI (sajátos nevelési igényű) papírja is. “G” itt már két évvel idősebb a legtöbbjüknél.

Innen már a tapasztalataink alapján borítékolható a sorsa. Egyre több probléma lesz vele, hiszen nem tud haladni a többivel, csak minimális tudása lesz. Talán kezdeményezik, rábeszélve a szülőt is, egy szakértői vizsgálatra, hátha kiderül, hogy SNI, de a vége akár magántanulói státusz is lehet. Valószínűbb, hogy elvégzi az alsót, bukdácsolva, és megy tovább felsőbe. Lehet, még egyszer évet ismétel majd. Alapkészséghiányosan nem tud kapcsolódni azokhoz a tantárgyakhoz, ahol ez szükséges. És innen kezd működni a pedagógusokban a felismerés: úgy sem fog menni a dolog, jobb engedni, hadd haladjon, menjen mihamarabb.

Erre mondom azt, hogy végiggörgeti őket a rendszer az általános iskolán, és többnyire még két szakiskolai éven is. Mert feladják, nem bírnak megküzdeni a hátránnyal. (A kompetenciamérések napjain pedig otthon maradhatnak, így a statisztikát nem rontják.)

Így jó ma a rendszernek. Hallgatni a bajról, a kudarcról, az eszköztelenségről, a tehetetlenségről. Arról, hogy esélykiegyenlítésről nem igazán beszélhetünk.

Nekik csoportbontások, egyéni fejlesztések, no meg fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, logopédus, iskolapszichológus kellene… Szakos nevelő, nem helyettesítő, nem utazópedagógus, hanem olyan, aki a gyereket hosszabb távon fejleszti, és a teljes szociokulturális közegével értelmezi. De ma ez is a “liberális baromságok” körébe tartozik, hogy egy véleményből idézzek.

Hogy ki a felelős? Könnyű azt mondani, hogy ők. Hiszen tanulhatnának. No meg a pedagógusok…akik nyilván nem jól tanítanak. De szerintem az iskolarendszer, ahol nincs idő, figyelem az alapozó szakaszra. Aztán az állami struktúra, ami nem képes a társadalmi leszakadást mérsékelni. Ahol a szülők, sőt a nagyszülők generációja is pontosan ezt az utat járta végig, és ezt is örökíti át. Az a rendszer, ami nem néz szembe a működési hibákkal, csak tolja a sikerkommunikációt, és nem a pedagógia, hanem a hatósági eszközök területén keresi a megoldást.

És hadd utaljak a választásokra, a sokak által a szemükre hányt politikai tudatosságra. Hadd idézzem vissza a szakértői meghatározást: “a funkcionális analfabetizmus olyan műveltségi állapot, amelyben az írás-olvasás képességének a szintje egyre kevésbé teszi lehetővé az új információk befogadását”. Így az eligazodás a világban a funkcionális analfabéta számára lehetetlen.

Ebben a most működő rendszerben kódolva van, hogy tömegével termelje a funkcionális analfabétákat. A 21. században, Európa közepén. A nagyfene nemzeti előrehaladásban.

ITT OLVASHATÓ