Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.04.10.
Furcsa a média ebben is. Nem segítették a hibáztató vélemények visszaszorulását a riportok, melyekben a nyilvánvalóan tájékozatlan, szerencsétlen embereket szólaltatták meg, akik nagy elszántsággal bizonygatták, hogy a legjobbra szavaztak, miközben a tájékozatlanságukat, vagy félretájékozottságukat is nyilvánvalóvá tették. Lehet, csak én nem láttam, de nem nagyon találkoztam olyan riportokkal, ahol nem az ennyire leszakadók nyilatkoztak volna, megindokolva elköteleződésüket. Mondjuk a falvak mellett a városok tanult, jobb társadalmi státuszú lakói is. Valószínű, azért nem, mert ők fel tudják mérni a nyílt véleményvállalás kockázatát ebben a kettészakadt világban, és nem is vállalkoznának effélére. Pedig érdekes lenne hallani őket is. Kicsit árnyalná a képet, ha tudnánk, mi a helyzet a nem szegény fidesz szavazókkal.
Na, de ezen már kár rágódni, sokkal fontosabb számomra a “hogyan tovább?” kérdése.
Sok beszélgetésben vettem részt a héten, ennek egy része természetesen ventilálás volt, ami szükséges is, de voltak olyanok is, ahol a jövő kérdésével foglalkoztunk.
Voltak ebben kemény, tükröt tartó beszélgetések is, melyek tervezettek voltak, és azt hiszem, ha a választások előtt bonyolítunk le, feltehetően nem érintettek volna ennyire mélyen, úgyhogy szerencse, hogy most kerülhetett rájuk sor. Azért nem így hatott volna rám, mert az elmúlt időszak a túlélés attitűdjével telt, amiben fontos elem volt, hogy reménykedtem a változás lehetőségében. Most viszont ezen változtatni kell, hiszen a következő választásokig élni kell, és nem túlélni. A kettő között pedig stratégiaalkotási különbség van. Meg időben sem ugyanaz a kettő.
Újra át kell gondolnom a rendszerre való hatás kérdését. Az egész munkánk céljaként is mindig ezt határoztuk meg, dolgozni a terepen, fejleszteni egy esélyteremtő modellt, de nem öncélúan, csak ebben a térségben, hanem megpróbálni a tapasztalatok mentén olyan hatásokkal bírni, ami a rendszert teszi esélykiegyenlítőbbé. Ezért nem az elszigetelődés, hanem a minél több pontú kapcsolódás jellemzi a munkánkat, az együttműködések, és az erős szakmai beágyazódás.
Ezen nem szabad, és nem is fogunk változtatni, partneri együttműködésre törekszünk mindenkivel, akivel lehet. Az persze világos, hogy itt is pozícionálta magát mindenki eddig is és most is az erőviszonyokhoz, és ez most feltehetően nehezebb helyzeteket eredményez. Az utóbbi időben együttműködőbbek voltak velünk, nyilván, senki sem sejtette a választás eredményét, és nyíltan nem akartak konfrontálódni. De, mivel nem elvárás a részünkről az együttműködés kihangosítása, remélhetőleg az egyre nehezedő gazdasági helyzetben használni fogják a segítségünket ezután is. Ezt így kell elfogadnunk, eddig is így volt, ebben a furcsa, ambivalens viszonyban dolgoztunk.
Amit újra át kell gondolnom, az a szakpolitikai hatás. Eddig, és ezt hangoztattam is, hogy megértő vagyok azokkal, akikkel és akikért dolgozunk, mert értem, hogy miért olyanok, amilyenek. Megértő vagyok a velük helyben foglalkozó intézményrendszerrel is, hiszen ismerem a problémáikat, lehetőségeiket, protokolljukat és amivel tudjuk, segítenünk kell a munkájukat, hiszen ugyanazokért az emberekért dolgozunk, mint ők. De mindig elvesztettem a türelmem a döntéshozói szinttel, a politikusokkal, mert abból a naiv feltételezésből indultam ki, hogy nekik a legmagasabb szaktudással és felelősséggel bírva látniuk kellene a valós problémákat, és az a dolguk, hogy keressék a legjobb megoldásokat. Hogy kötelességük a leszakadók képviselete is, és olyan működést kell építeniük, amiben ez a társadalmi csoport is előre haladhat. Nem a nyomorúságban, hanem kifele belőle.
Nem is tudom, hogy miért nem láttam, hogy ez nem így van. Most egy beszélgetés teljesen más szemszögből világította meg nekem ezt az egészet. És visszamenőleg is világossá vált sok minden, bár azt mindig is éreztem, hogy igazi politikai szándék nincs erre, mégis, naivan azt a pillanatot vártam ebben az érdekvezérelt világban, hogy egyszer csak lesz majd. Meg kell értenem, hogy a mai politikus nem valamiféle misztifikált, “honatyai” történet már…mint amiket a történelemben láttunk, hanem egy állás, amit betöltenek addig, ameddig a választók lehetővé teszik. Épp úgy, mint minden olyan pozíció és a hozzá kapcsolódó álláslehetőségek, melyek választási kampányokban dőlnek el. Úgyhogy ezt az elvárást nem úgy kell értelmezni, ahogy eddig tettem. Mert nem az a motivációs háttere, működése. Mielőtt bárkit is megbántanék, szólok, hogy nem általánosítva mondom ezt természetesen.
Persze akkor itt a nagy kérdés, hogyan lehet hatni rá? Biztos, hogy nem fog úgy menni, ahogy eddig gondoltam. Hogy nyilvánvalóvá teszem a rendszer működési hibáit, és ahol tehetem, kihangosítom, tükröt tartva. Abban a reményben, hogy megértik, hiszen értenek hozzá…. De ezzel mit értem el? Csak az ellenséges viszonyulást, mert az ő szerepükben nagyon erős a felhatalmazás miatt a kiválasztottság érzése, az ezzel járó magabiztossággal, amiben az önreflexió nem kap teret.
Volt, aki azt ajánlotta, keressek olyan politikai lobbistát, akin keresztül esély lehet a hatásra. Más viszont arra figyelmeztetett, hogy ennek a veszélyével is számoljak… amit pontosan értettem. Ráadásul ez eddig sem volt az én utam.
Közben pedig dolgozni is kell tovább, a terepen. Ahhoz pedig forrásra van szükség. Ha nem állami, akkor civil és céges. Sok példát hallottam most, hogy hol, milyen jól csinálják. Csak az volt a baj, hogy akik így biztos lábakon állnak, ők mind olyan területen dolgoznak, ami könnyen befogadható az államon kívüli segítségben, a beteg gyerek, a mozgássérült, a határon túli, és akkor még nem is beszéltünk a szegény kutyákról… Mindegyiknél a segítségnyújtás a legfontosabb, hiszen senkiben nem kérdőjeleződik meg az, hogy ők rajtuk kívül álló okok miatt igényelnek segítséget. Ami teljesen jogos is. A társadalmi leszakadás azonban nem ilyen. Ott a sorsa miatti egyéni felelősség is beletolakszik a dologba, és mindjárt nem lesz olyan egyszerű a történetet befogadni.
Még a gyerek szintjén sem, hiszen ott van mellette a szülő… és itt most sorolhatnám a sztereotípiák sorát, miért szülnek annyit, miért nem művelik a kertet, miért nem tanulnak, miért dohányoznak, stb. Szóval itt olyan üzeneteket megfogalmazni, amivel egy stabil támogatói réteget beállíthat az ember, nagy kihívás. És az is érdekes, hogy ez az “állam helyett dolgoztok, és ezzel erősítitek, hogy nincs ezzel dolga” elmélet sem merül fel, csak itt. Pl. a beteg gyerekek kapcsán nem gondolja senki, hogy nem kellene minden külső segítséget beletenni. Pedig állami feladat az is…
Szóval, ez két út. Amit eddig nem választottam szét, de most úgy tűnik, muszáj lesz. Vagy próbálkozni az állammal, lobbistákkal, és a rendszerszintű hatásra gyúrni, vagy maradni a céges-civil támogatásban, és a munkánkat végezni a terepen tovább, nem törődve azzal, hogyan működik a rendszer. Úgy néz ki ugyanis, hogyha az előző évek gyakorlatát nézem, azon a területen, amin mi dolgozunk, változás nem várható. Valaki azt tanácsolta, tegyem a rendszerre való hatást a stratégiámban a vízió szintjére… mert most erre nincs politikai esély, szándék.
Tehát az ügy képviselete a tét. Vagyis az, hogy hol képviselhetem jól. Úgy, hogy ne kelljen olyan kompromisszumokat kötnöm, amit eddig sem tettem meg. Úgy, hogy a politikai ne befolyásolja a munkánkat, miközben a politika határozza meg azokat a kereteket, amiben élünk, és amiben a társadalmi leszakadás is jelen van, egyre szembetűnőbben. Micsoda abszurd helyzet! Hogy lehet itt jó megoldást találni?
Az a baj, hogy még mindig nem tudom elengedni a rendszerszintű hatás ideáját. Mert változás nem attól lesz, ha mi itt dolgozunk, akármilyen eredményt is tudunk felmutatni. Abból csak egy szakirodalmi lábjegyzet lesz, maximum. És ebből túl sok van már…
Igazi hatás csak a rendszerszintű változásokkal lehetséges.
Nos, ez a dilemma. Ebben kell most valami stratégiát alkotni. Ami nem a túlélésé. Hanem a továbblépésé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.