TUDÓSOKAT MOCSKOLTAK ÉS TUDATOSAN HAZUDTÁK, HOGY NINCS BIZONYÍTÉK AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSRA

G7.HU
Szerző: KOLOZSI ÁDÁM
2022.04.24.

A globális éghajlatváltozás témája Magyarországon, de más országokban is látszólag váratlanul tört be átütő erővel a főáramú nyilvánosságba a 2018-as IPCC-jelentést követően. Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testületének ötödik jelentése óriási médiavisszhangot váltott ki. Ez komoly hatást gyakorolt a globális közvéleményre: egy 50 országra kiterjedő 2021-es nemzetközi felmérésben a válaszolók közel kétharmada vélekedett úgy, hogy a klímaváltozás vészhelyzetet jelent.

A klímavészhelyzet témájának konjunktúráját sokan a Greta-jelenséggel azonosították, ami valóban széles körben láthatóvá tette az ügyet. A probléma mediatizálása kapcsán főleg a politikai jobboldalon gyakran beszélnek klímahisztériáról, és azt hajlamosak ideológiai divatjelenségnek tekinteni. A klímatéma ugyan egyáltalán nem annyira új, mint amilyennek mostanában tűnhet, de hogy annak tűnik, az legalábbis részben a klímaszkeptikus nézeteket terjesztő ipari-politikai ellenlobbinak köszönhető. Ennek működéséről és intézményesüléséről a keleti parti Brown Egyetemen kutató Robert Brulle közölt az Environmental Politics folyóiratban friss tanulmányt. Bár alapvetően a kilencvenes évekre fókuszál, a klímaellenes (ál)tudomány gazdasági-politikai háttere nemcsak történeti szempontból érdekes. Az érvek a mai (ál)vitákból is ismerősek lehetnek, és a mező is részben hasonlóan működik.

Brown azt rekonstruálja részben korábban nem nyilvános dokumentumok és interjúk segítségével, hogy miként és milyen pénzekből szerveződött meg vagy három évtizeddel ezelőtt az amerikai klímaellenes front. Mint bemutatja: a klímaügyet módszeresen letekerni próbáló iparági szervezetek kommunikációs hadjáratának döntő szerepe van abban, hogy az ember okozta éghajlatváltozás egyre erősebb tudományos bizonyítékai ellenére meglehetősen sokáig nem történtek érdemi politikai lépések a probléma kezelésére, és közben a valódi tudománnyal szemben a közvéleményben szkeptikus nézetek nyertek teret.

Annak ellenére is, hogy a szén-dioxid és az éghajlat közötti kapcsolat már másfél évszázada ismert. Az ír John Tyndall a 19. század közepén fedezte fel, hogy a szén-dioxid üvegházhatású gáz, az 1900-as évek elején pedig Svante Arrhenius svéd geokémikus azt is felismerte, hogy az elégetett üzemanyagok révén a légkörbe kibocsátott szén-dioxid megváltoztathatja a földi éghajlatot. A hatvanas években kezdték amerikai kutatók a veszélyekre figyelmeztetni a döntéshozókat, de a szén-dioxid problémája csak a nyolcvanas években kezdett igazán tudatosulni. 1988-ban megalakult az IPCC, és ugyanebben az évben az amerikai közvéleményben is nagyot szólt James E. Hansen, a Goddard Institute klímamodellekkel foglalkozó igazgatójának figyelmeztetése: a globális felmelegedés nem valamiféle távoli lehetőség, a folyamat már kimutathatóan elkezdődött. Miután Hansen a New York Times és más lapok címlapjára került, kapásból ő lett a „valamit csinálni kell” jellegű figyelmeztetések arca – a korabeli Greta Thunberg, mondhatni, de személyes tudományos renoméval...

ITT OLVASHATÓ