Szerző: KAPELNER ZSOLT
2022.04.17.
Mi a demokrácia?
A demokrácia különös fogalom. Egyrészről a huszadik század végét jellemző progresszív retorika központi eleme, a szabadpiaci kapitalizmussal, meg az esélyegyenlőséggel, meg más hasonlókkal együtt ez volt hivatott megkülönböztetni a haladó Nyugatot az elmaradott Kelettől. Ezek voltak a zsarnokság megtörésének, a „felzárkózásnak” a feltételei, a szabadság és jólét ígéretét hordozták magukban. Ám a 21. század egyre élénkülő viharai – az iraki háború, a 2008-as pénzügyi válság, a jobboldali populizmus megerősödése – közepette ez a progresszív ígéretcsomag – és vele a demokrácia eszméje is – mindinkább hitelét vesztette.
A demokrácia egyre többek szemében bizonyult üres szólamnak, amelynek nevében pusztító neoimperialista olajháborúkat lehet vívni, és amelyre hivatkozva tovább lehet erősíteni a Nyugat és a centrum befolyását a kiszolgáltatott és leszakadó (fél)perifériák felett mondván: ezeknek az elmaradott, barbár népeknek, amelyek még nem járták ki a demokrácia iskoláját, amelyek nem bírnak kellőképp fejlett politikai kultúrával, szükségük van a fejlett és demokratikus nyugat jótékony gyámolítására – ezt a retorikát persze az öngyarmatosításra kész „nyugatos”, haladó elitek mindig készek voltak a magukévá tenni.
Másrészt azonban a politikai gondolkodás történetének legnagyobb részében a demokráciát radikális, sőt veszélyes gondolatként tartották számon, éspedig nem csak az önkényurak, a királyok, diktátorok és zsarnokok, de a felvilágosodás leghaladóbb gondolkodói is. James Madison – az Egyesült Államok későbbi 4. elnöke – a Föderalista híres tizedik cikkében leszögezi, hogy a demokrácia képtelen elejét venni a politikai közösség megosztottságnak, a pártosság pusztító hatásainak, és annak, amit Tocqueville nyomán később a többség zsarnokságának neveztünk. Montesquieu A törvények szelleméről lapjain amellett érvel, hogy a demokrácia legfeljebb kisméretű városállamokban lehet működőképes, de modern tömegtársadalmakban semmiképp. Kant Az örök békéről második szakaszában azt írja: „a demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképp despotizmus.”
Felvethetjük persze, hogy a felvilágosodás e gondolkodói nem azt értették demokrácián, amit ma értünk rajta: az ő szemük előtt az athéni demokrácia lebegett, amelyet – tévesen – a csőcselék korlátok nélküli uralmának láttak, amely halálra ítélte Szókratészt. Mit értünk tehát ma demokrácián? És még inkább: mit kellene értenünk rajta?
A demokrácia különös fogalom. Egyrészről a huszadik század végét jellemző progresszív retorika központi eleme, a szabadpiaci kapitalizmussal, meg az esélyegyenlőséggel, meg más hasonlókkal együtt ez volt hivatott megkülönböztetni a haladó Nyugatot az elmaradott Kelettől. Ezek voltak a zsarnokság megtörésének, a „felzárkózásnak” a feltételei, a szabadság és jólét ígéretét hordozták magukban. Ám a 21. század egyre élénkülő viharai – az iraki háború, a 2008-as pénzügyi válság, a jobboldali populizmus megerősödése – közepette ez a progresszív ígéretcsomag – és vele a demokrácia eszméje is – mindinkább hitelét vesztette.
A demokrácia egyre többek szemében bizonyult üres szólamnak, amelynek nevében pusztító neoimperialista olajháborúkat lehet vívni, és amelyre hivatkozva tovább lehet erősíteni a Nyugat és a centrum befolyását a kiszolgáltatott és leszakadó (fél)perifériák felett mondván: ezeknek az elmaradott, barbár népeknek, amelyek még nem járták ki a demokrácia iskoláját, amelyek nem bírnak kellőképp fejlett politikai kultúrával, szükségük van a fejlett és demokratikus nyugat jótékony gyámolítására – ezt a retorikát persze az öngyarmatosításra kész „nyugatos”, haladó elitek mindig készek voltak a magukévá tenni.
Másrészt azonban a politikai gondolkodás történetének legnagyobb részében a demokráciát radikális, sőt veszélyes gondolatként tartották számon, éspedig nem csak az önkényurak, a királyok, diktátorok és zsarnokok, de a felvilágosodás leghaladóbb gondolkodói is. James Madison – az Egyesült Államok későbbi 4. elnöke – a Föderalista híres tizedik cikkében leszögezi, hogy a demokrácia képtelen elejét venni a politikai közösség megosztottságnak, a pártosság pusztító hatásainak, és annak, amit Tocqueville nyomán később a többség zsarnokságának neveztünk. Montesquieu A törvények szelleméről lapjain amellett érvel, hogy a demokrácia legfeljebb kisméretű városállamokban lehet működőképes, de modern tömegtársadalmakban semmiképp. Kant Az örök békéről második szakaszában azt írja: „a demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképp despotizmus.”
Felvethetjük persze, hogy a felvilágosodás e gondolkodói nem azt értették demokrácián, amit ma értünk rajta: az ő szemük előtt az athéni demokrácia lebegett, amelyet – tévesen – a csőcselék korlátok nélküli uralmának láttak, amely halálra ítélte Szókratészt. Mit értünk tehát ma demokrácián? És még inkább: mit kellene értenünk rajta?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.