KÉP A VIDÉKRŐL

A NYOMOR SZÉLE
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.04.24.

Azon töprengtem mostanában, miféle kép él a vidékről, és vajon hol lelhető fel valamiféle hiteles áttekintés erről, ebben az érdekvezérelt médiában. És média nélkül is: mindenki csak szeleteket lát, és ebből gyakran általánosítva véleményez mindent. Felszínesen, sokszor nem is konkrét tapasztalatból, hanem hallomásból, vagy emlékekből, és ezt az érdekek még tovább torzítják. Az egyéni érdek szemüvegén át ugyanis sok minden másképp látszik.

De mi is az, hogy “vidék”? Most, a választások után valahogy sikerült egységessé mosni ezt, kihangosodott az ostoba, tájékozódásra képtelen, megvezethető és megvehető vidék és annak a népessége. Voltak, akik tiltakoztak ez ellen, őket aztán ne sorolják egy csoportba azokkal, akikkel csak a földrajzi közeg hozta össze, és egyébként is, a fővárosi lenézéstől mindig is ki voltak akadva, visszautasítják. Voltak, akik nem érezték sértve magukat ezektől a jelzőktől, nem is tiltakoztak, ők csak sodródnak, vagy, mert már rég kiábrándultak, és nem hisznek abban, hogy a választásokba bármi reményt érdemes fektetni, vagy, mert sosem érezték ennek a súlyát, másképp szocializálódtak. És voltak, akik abból sem érzékeltek semmit, hogy őket hibáztatják, mert el sem jutott hozzájuk efféle információ.

A “vidék” ebben az esetben csak ennyit jelentett, hogy nem “fővárosi”, és a regnáló kormányra szavazó.

De az talán világos, hogy a vidék sem általánosítható. Már az sem mindegy, melyik vidékről beszélünk, a nyugat-magyarországiról, vagy épp az északi-keleti-déli megyékről? Aki megfordul a két világ között, markánsan érzi a különbséget. Más a világ a leszakadó vidéknél. És a leszakadás itt sem egyforma. A megyeszékhelyeken kevésbé érzékelhető, és a városokban sem ugyanaz a kép, mint a szolgáltatásait vesztett kis falvakban. Vannak a falvak között is “ékszerdobozok”, turisztikai vonzerővel, generációs szegénységben élő családok nélkül, és vannak olyanok, amelyek szegregálódtak, ahol a lakhatási szegénységben élő, képzelten lakosság meghatározza a település képét, életét és jövőjét is.

Szóval, a falvak között is vannak élhetők, és kevésbé azok. Ami aggasztó, hogy a leszakadó térségekben az élhetőkre is inkább a stagnálás jellemző, vagy a lefelé csúszás. Persze az is fontos, hogy mit, milyen területet nézünk?

Ha visszatekintünk, pl. a szolgáltatások viszonylatában, akkor azt érzékelhetjük, hogy folyamatosan csökkentek. A vállalkozásban üzemeltetett szolgáltatások, mint a fodrász, a varrónő, vagy a hentes eltűntek, a végén már az élelmiszerbolt is, van, ahol a kocsma is. Az ok pedig a fizetőképes kereslet csökkenése volt. Ezzel párhuzamosan felnőtt az illegális szolgáltatások rendszere, a boltocskázás, dohány-, ital-, és minden más feketekereskedelme, a pénzért fuvarozás, és az uzsora. Amiben ők előnyre tettek szert, az a “felírásra” vásárlás lehetősége, ami azonban sok kockázattal bír, de egyelőre még mindig gond nélkül működik a legtöbb helyen. Persze az is világos, hogy nem lehet egyértelműen a fizetőképes kereslet csökkenésére fogni mindent, hiszen a multik, a maguk akcióival, a bolthálózatok, az olcsó kínai termékeket árusító üzletek városi megjelenései is rontották a falusi kisboltok esélyeit. A nagybevásárlásokat már nem a lakóhelyen intézték az emberek, a napi vásárlások pedig egyre nehezebben tartották el a kistelepülési üzleteket.

Ha az állami szolgáltatásokat nézzük, ott is egyre foghíjasabbá vált minden, és mivel ennek nincs meg a feketezónában építkező párja, így ez hiány maradt. Az egészségügyi szolgáltatások sok helyen nem elérhetők, utazni kell mindenért, az orvosi ellátás hézagos, a védőnőit is egyre keservesebb fenntartani a szakemberhiány miatt. Az iskolák egy része megszűnt, sok helyen van még alsó tagozat, de azok is egyre nehezebben tarthatók fenn. Az óvodák tagóvodaként működnek többnyire, és itt is jellemző, hogy a nyugdíjba menő óvónők helyére nem igazán akad senki. Ki szeretne egy szolgáltatáshiányos településre költözni, és olyan gyerekekkel foglalkozni, akik mind plusz pedagógiai munkát igényelnek?

Azok a szülők, akik megengedhetik maguknak, megkeresik a környéken azokat az óvódákat, iskolákat, ahol a tanulósszetételben kicsi, vagy lehetőleg nulla az ilyen gyerekek aránya. Ehhez lehetőséget adnak ma az egyházi iskolák, akik válogathatnak a gyerekek között, és a jobb társadalmi státuszúakat választják, ebből kovácsolnak vonzerőt. Az állami iskolák szegregálódása ma évről évre fokozódik, az iskolák és az állami pedagógia szakszolgálatok szakemberhiányosak, ami nyilván csak növeli az amúgy is súlyos problémát.

Gondolhatnánk, hogy akkor a szociális szolgáltatások aránya biztosan nagyobb ezeken a településeken, de a rendszer erre sem tud hatékony választ adni. Nagy fluktuációval dolgoznak, kijáró szolgáltatásként, hatósági szemlélettel, prevencióra sem idő, sem ember, sem állami szándék nincs ma.

Munkahelyek? A legtöbb helyen csak az állami rendszer szolgáltatásait végzők vannak, és a közmunka. Már ahol van mit csinálni. Az állami támogatással történő foglalkoztatás azonban nem fenntartható. Ha beleszámoljuk az előállított termékek árába az alacsony munkavállalói kompetenciákkal bírók előírt munkabérét, világos, hogy erre így nem lehet építeni. Ezt mi, a társadalmi vállalkozásban minimálbérrel foglalkoztatva a munkavállalókat pontosan érzékeljük.

És akkor nézzük a kommunikált képeket, az érdekek szerinti hangsúlyokkal. Vagy inkább azt, mit nem látni. Pl. hol, mikor készül hiteles és kihangosított tájékoztatás a lakhatási szegénységről? Hol hallunk beszámolókat arról, milyen erőfeszítésekkel juthatnak hozzá, ha egyáltalán hozzájutnak a leszakadó falvakban egy egészségügyi szolgáltatáshoz? Mikor lehetett látni riportot a szegregált iskolákban halmozódó problémákról, a pedagógusok kiégéséről? Hol láthatjuk azt, milyen fejlesztési esélyei vannak egy sajátos nevelési igényű gyereknek ma a szegregált iskolában? Hogy milyen volt itt az online tanulás a karantén idején, milyen továbbhaladás volt, és hogyan pótolták be a kieséseket? Hogy ténylegesen milyen hatékonysággal működik a közmunka? Hogy az átképzések visszakövetése milyen eredményt mutat? Hogy valójában milyen arányú a feketefoglalkoztatás? Milyen arányú a feketezónában felépített túlélési stratégia? Mekkora a behajtócéges tartozással érintettek aránya? Az átképzések milyen hatékonysággal járultak hozzá a munkavállalásokhoz? Ezeket a kérdéseket még hosszan tudnám sorolni….

E helyett- és higgyék el, nem a néphagyományokkal van bajom- van egy igen erősen kihangosított vidék-néphagyományok vonal, ami a külső szemlélőnek azt a képet mutatja, mintha valami idilli kép lenne, és a vidéken élők mindennapjait áthatná ez, holott ebből az egy-egy településen megélők száma elenyésző. Mintha a mindennapjainkat ez határozná meg, a kenyérsütéstől a néptáncig, a népi kismesterségektől a citerazenekarig. Pedig a legtöbb helyen ez is hobbiként van jelen, azoknak, akiknek erre van tudásuk, idejük és lehetőségük is. Épp úgy, mint máshol, a városokban. Valahogy a Dankó Rádió kulturális üzenetét érzem itt, a magyarnóták világával (tudom persze, nemcsak ilyen adásaik vannak), valamiféle idealizált múltba révedéssel, és nem érzékelem a terepen, hogy ez a vidéki mindennapok szerves része lenne. Sem azoknál, akiknél biztos a megélhetés, sem azoknál, akik küzdenek a mindennapokkal.

Ehhez jönnek még a megvalósuló beruházások hírei, a rendszer működésének pozitív megerősítései, mellyel megint nem lenne semmi baj, ha mellette szó esne valahol arról is, ami probléma. Ami megoldásért kiállt. A leszakadás, amiben sok minden értelmezhetővé válhatna azok számára is, akik nem látják, és így nem is érthetik a generációs szegénység összetettségét, a felelősségeket, és a küzdelmeket sem. Ennek hiányában általánosítanak, ítélkeznek, lenéznek és hibáztatnak.

Közel kellene jönni a vidékhez…és legyűrni ezt a “minden pozitív, sikeres, csodálatos” attitűdöt. És a “minden rossz, minden hazugság, minden szándékoltan gonosz” viszonyulást is. No meg azt is, hogy “csak azon lehet segíteni, aki maga is akar”, vagy a “nincs jogotok odamenni, ha nekik így is jó, ha ez a kultúrájuk” vélekedéseket is.

A vidék is összetett, sokféle. Van, ahol a turisztika fenntartja a néphagyományt. Van, ahol új turisztikai beruházásokkal aknázzák ki a táj adottságait, és adnak megélhetést az ott élőknek. Van, ahova a városi léttől megcsömörlöttek költöznek ki, és alakítanak önfenntartó közösséget. Van, ahol a generációk óta jelenlevő terület, pl. a szőlészet-borászat ad megélhetést, stabilan, ma is. Vannak falvak, ahol a kulturális fesztiválok hagyományát teremtik meg, és ez ad bevételt az ott élőknek.

És vannak olyanok is, amelyeknek a kedvezőtlen társadalmi-történelmi-politikai folyamatokban csak a nyomorúság jutott.

Ha nem veszünk tudomást róluk, akkor is ott vannak, és egyre több helyen folyamatosan nő azoknak az aránya, akik leszakadnak a stabil, tervezhető élettől. Akik nem mobilizálhatók. Akiket látnunk kell, akkor is, ha ez a látvány sérti a komfortzónákat, vagy mást mutat, mint amit a sikerkommunikáció előír. Ők is a vidék részei.

Meg kellene ismerni őket. Nem túltolva, hanem hitelesen. Hogy értsük a miérteket. És ne akarjunk sem többet, sem kevesebbet beléjük látni, mint ami van. E nélkül egy torz világ épül. Ami nem lesz fenntartható, és kihat mindannyiunkra.

ITT OLVASHATÓ