Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.04.19.
Amikor ezt a blogot elkezdtem, még egy másik oldalon, gyakorlatlan és védtelen voltam. Korántsem voltak még ennyire konfrontatív posztjaim, maga a téma váltotta ki az emberekből a dühödt, megalázó és támadó kommenteket, amelyeket akkor nem bírtam. Azt mondtam, ha ez ilyen, akkor inkább nem írom tovább. Akkor, ott ezt úgy oldották meg, hogy felfüggesztették a kommentelés lehetőségét, aztán, mire ide került, a HVG oldalára, ők rábeszéltek, hogy engedjük. Belementem, mert ekkorra már én is felkészültebben birkóztam meg ennek a lelki terhével. És egyre biztosabb voltam abban, hogy szükséges ennek a képnek, munkának a megmutatása, mert sokan nem tudnak erről a világról semmit.
Ez most a 833. blog. Tanulom ezt is, nemcsak magát a társadalmi leszakadás folyamatát, hanem annak kommunikálását is. Tanulom benne értelmezni magam, a csapatot, a rendszert, és megérteni az embereket is. Kezelni a változásokat, az újabb és újabb kockázatokat is.
Nem okoskodva írom ezeket le, hiszen magam is, és a csapatunk is folyamatosan küzdünk a megoldások keresésével. Ezek tapasztalatok, útkeresések, etikai dilemmák, melyek természetesen szubjektívek, bár nagyon törekszem a hiteles képre, az objektivitásra.
A facebook megnövelte az eléréseket, és mivel nekem is egyre több követőm van, egyre többen olvasnak. Furcsa szélsőségeket élek meg ebben. Azt elmondom, hogy töredéke a negatív hozzáállás a munkánkhoz, a zöme támogató, érdeklődő, együttérző, megerősítő, segítő szándékú. Elszállni nem tudok a megerősítésektől sem, ezt nem engedi sem a természetem, sem a napi kudarcok, a terepi munka azért edzésben tartja az ember önértékelését. És nyilván gondolkodóba ejtenek a negatívak is, erről írok most.
Arra nem igazán van időm, hogy a továbbosztások kommentjeit olvassam, az én oldalamon is nehéz néha visszakövetni, sok idő, és abból nekem mindig kevés van. Vannak olyan oldalak, amelyek, ha szemlézik is egy-egy posztomat, vagy blogbeírásomat, és feldobja a net, nem nézek rá sem. Mert tudom, korábbról, hogy ott csak romboló kommentek vannak, nemcsak engem, hanem egymást is alázzák, alpári stílusban, és ettől igyekszem megvédeni a lelkem. Hiszen én is emberből vagyok.
De az oldalamon levő, vagy a hozzám eljutott, kritikus, vagy támadó kommenteket is próbálom értelmezni, hiszen ezek is a társadalmunkban zajló változások folyamatát jelzik, amire figyelni kell.
Van egy pont a kritikus és a támadó kommentek között, amit lényeges érzékelni. A támadás többnyire öncélú. A kritika viszont gondolkodásra késztet. És a kettő között nemcsak stílusbéli különbség van. Mint ahogy azt is érdemes figyelni, ki, milyen élethelyzetből, milyen tudással, viszonyulással és motivációval kritizál vagy támad. Hogy hol vannak ebben az egészben az ő frusztrációi, világlátása, sztereotípiái, szerepvállalásai. Hol van benne szakmaiság, és hol a zsigeri gyűlölet. Hol vannak félinformációk, és hol van hiteles tudás. Ki a “bértollnok” és ki az, aki álprofilból bátor. Ki ragad bele egy-egy megmondó-szerepbe, ahol végre azt érezheti, hogy ő is “valaki”. Annyiféle élethelyzetet is tükröző karakter van ebben…milyen érdekes lenne ezzel is foglalkozni egyszer. Azt hiszem, remek pszichológiai elemzés lenne arról, hogyan viszonyul a mai magyar társadalom a leszakadás kérdéséhez.
A kritikai észrevételeket szeretem. Bár ebben is vannak olyanok, akik útmutatókat adnak, a nélkül, hogy tapasztalatuk lenne a mostani szegregátumok világáról. De legalább nem rosszindulatból teszik. A kézenfekvő megoldások útmutatói ezek, sokat írtam már róluk, e “miért nem mondják meg nekik” típusúak. Mivel sokan sokadszorra olvasnak az oldalamon ilyeneket, sokszor megteszik a kommentelők a képbehozást, és helyettem is elmagyarázzák, mi a helyzet. Van, akit meg tudnak győzni, másokat nem.
Aztán ott vannak azok a követők, akik valamilyen módon, támogatottként kapcsolódnak hozzánk, itt, a környéken. Nem gyakran, de előfordul, hogy nyilvánosan, támadóan sérelmezik egy-egy kommentben, hogy ők mit kaptak és mit nem, ennek is megvan a típusa, pl. “mert maguk csak azokon segítenek, akik mocskosak, isznak, és nem törődnek a gyerekeikkel, mi, akik fel tudunk mutatni valamit, mi nem kapunk semmit.” És nem is sejtik, hogy ezzel csak növelik azok számát, akik így is lesújtó véleménnyel vannak róluk.
Van egy másik típus is, ez az utóbbi évek “termése”, aki nem kommentben, nyilvánosan, hanem üzenetben küldi, minősíthetetlen kifejezésekkel tarkítva a véleményét, az ő általa képviselt nemzeti és keresztény értékeket állítja szembe a liberális értékekkel, benne természetesen az LMBTQ témát is, vagy a cigányságot pártoló viszonyulást. Sokszor zavarosak ezek, fogalmi szinten is, mindig megpróbálom lecsendesíteni, elmagyarázni, néha sikerül, bár a ráfordított idő arányában ez nem tekinthető nagy eredménynek.
A múltkor valaki átküldte ezt a kommentet, egy, a társadalmi vállalkozásunk új értékesítési lehetőségét ajánló, Angyali cipők/Szuno boltnyitás kapcsán írt poszt alól. Nem nálam íródott a poszt sem, hanem egy másik oldalon.
Idemásolom: “Remélem, a roma társadalom – nem utolsósorban az egyetemes tudományos ismeretekkel rendelkező tagjai – véleménye is mérlegelés tárgyát fogja egyszer képezni a nevezett személy (ez én vagyok) sajátos módszereivel kapcsolatban. A munka felszabadító jellegére alapított filozófia egyes elemei egyes identitások számára jól ismert tragikumot hordoznak magukban – a zsidóság, a romaság és mások számára egyáltalán nem a társadalomba felemelés szinonímáját jelentik.”
Próbáltam értelmezni, láttam, mások is, de nem sikerült. Szóval, ha munkahelyet teremtünk ott, ahova ma senki sem vinne vállalkozást, hogy hozzásegítsük a leszakadókat (és teljesen mindegy, hogy roma vagy nem roma) egy tervezhetőbb, sikeresebb életsratégiához, akkor nácik vagyunk.
Azért ez őrület. Korábban is megkaptam már egy csoporttól, hogy “fehér gyarmatosítónak” képzelem magam, és rabszolgaságban tartom a nálunk dolgozókat, még korábban egy érdekvédő arra biztatta a nálunk dolgozókat, hogy ne dolgozzanak nekünk, gádzsóknak, mert csak kihasználjuk őket.
A múltkor valaki megköszönte a kiállásomat a gyermekvédelminek nevezett törvény népszavazása előtt, majd hozzátette: “Azonban szeretném felhívni a figyelmét, hogy a népszavazás után nem fogok szó nélkül hagyni egyetlen olyan írást sem ami a Roma LMBTQ+ közösséget az Önhöz szokásos stílusban tehetetlen áldozat szerepbe helyezi.”
Szóval, mikor ezeket olvasom, arra gondolok, ebben a mai világban vannak emberek, akik számára tényleg én vagyok a legnagyobb ellenség? A fejlődés akadályozója?
Vajon tényleg meg kellene várnunk, amíg az alapkészséghiányos, a generációs szegénység csapdájában élők maguktól ráéreznek a nyomorúságból kivezető útra? Egyáltalán, megtörténik ez valaha, segítség nélkül? Megtörténik majd, hogy ők, a szegregátumok lakói emelnek szót a szegregált iskolarendszer ellen? Hogy politikai tudatossággal szavaznak? Vállalkozásokat alapítanak, és foglalkoztatják egymást? Megbirkóznak a lakhatási szegénységgel, és stabil önfenntartási képességekkel, fenntartható módon használják ki a környezetük adottságait?
Mert ha ebben segítünk, akkor az azt jelenti, hogy “tehetetlennek” tartjuk őket? Hogy rabszolgatartók vagyunk? Esetleg nácik? Hogy lehet ennyire szélsőségesen értelmezni ezt az egészet? Hogy lehet erre a nehéz, de egyébként nagyon izgalmas munkára így ránézni?
A terepen dolgozva világos, hogy erre nem várhatunk, bármennyire jól hangozna is a tudatossága az érintetteknek. A tudás- és képességhiány a leszakadásban élőknél óriási. Ám vannak, akik úgy vélik, ennek a kihangosítása a negatív hangokat erősíti. Viszont ez a valós helyzet. És nem lesz attól jobb, ha a nyomorúságból kitört pozitív példákkal próbáljuk eltakarni, mekkora a baj. (Persze nem tagadom ezek hatását sem.) A napi megtapasztalások, a tragédiák, az eleve elrendelt sorsok színterén ezt nem lehet felvállalni.
No meg, azért ne feledjük el, hogy van egy rendszer is, amiben a társadalmi leszakadás problémája felfejlődött, és fejlődik, nő ma is. Az nem látszik, hogy ezzel szemben olyan nagy csatákat nyerne bárki. Én sem… sajnos. Vagy azzal nem is érdemes csatázni? Inkább jobb egymást támadni? Ja, és nem menni a terepre. Csak messziről. Pedig messziről más a kép. Nagyon más.
Voltam olyan helyzetben, hogy írtam tankönyveket, és voltam szakmai lektor is, mások tankönyvénél. Meg kell, hogy mondjam, lektornak lenni sokkal könnyebb. Ugyanezt érzem a szakdolgozati konzulens és az opponens között. A lektor és az opponens kívülről nézi a produktumot. Nem látja a végigküzdött tévutakat, elengedéseket, kínlódásokat. Őket ez nem is érdekli, csak az eredmény.
Néha azt gondolom, milyen egyszerű lenne a mi munkánk is, ha így menne. Egy végig vitt folyamat, amit majd a végén lehet véleményezni. De ez nem ilyen. A társadalmi folyamatok kereszttüzében zajlik és formálódik. Abban persze bízom, hogy a vége sikeres lesz. A negatívumok ellenére is optimista vagyok. Továbbra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.