BICCENT, NEM REMÉL

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2022.04.04.

Hogy miért nyert megint Orbán és miért újra kétharmaddal, arról majd az okosok nekilátnak köteteket írni, és ami teljesen érdektelen lesz. Így, első ránézésre nagy valószínűséggel egy bűncselekménnyel, ami a háborúval fenyegetés, összefoglalva pedig, és ez a lényegesebb, mert úgy tűnik – és most már teljesen biztos –, hogy a magyar társadalomban erre van igény. Fizikailag, lelkileg, de legfőképpen szellemileg, így a negyedik után ez már teljesen bizonyos, mint ahogyan az is, hogy nagy valószínűséggel most már nincs értelme semminek sem.

Belső fideszes körökből hallatszottak a hangok az ellenzékre utalva, hogy na, most kell őket ledarálni, amire ők megfelelő alanynak is mutatkoznak. Négy év múlva már nem nagyon lesznek, négy év múlva már választást sem igen kell tartani. Olyan kirakatosat igen, de lényegit egyáltalán, mint ahogyan, ha belegondolunk, ez sem az volt, egy ledarált országban, lezsírozott pályán nem is annyira meglepő. Az ebeszek majd írnak egy szívhez szóló jelentést és hazamennek, mi pedig itt maradunk.

Az a kérdés, hol. A választópolgár tegnap megvédte a rezsicsökkentést, megmenekült a háborútól és a kisfiúk fütyijének levágásától, mert más érdemi mondanivalója Orbánnak nem volt, de ez is elégnek bizonyult. Idén még annyi sem hangzott el, hogy folytatjuk, pedig folytatni fogják, és csak most durvulnak el igazán a dolgok. Még hangosabbak lesznek, még arrogánsabbak és még lekezelőbbek, aki kevés ellenzéki melléjük ülhet a parlamentben, annak kuss lesz, sőt, örülhet, ha egyáltalán emberszámba veszik.

Kevesen voltunk, akik mást akartunk, vagy legalábbis nem elegen.

Az ember azt teheti, hogy bezárja az ablakát a hangzavar elől, nem nézi a tévéjüket, nem hallgatja a rádiójukat, nem olvassa az újságjaikat, nem megy a színházukba és a többi, meg a többi, viszont akkor fel kell tennie magának azt a kérdést, miért él ebben a nyomorult országban, igaz, azt eddig is kevéssé tudta. Reménykedett valami változásban és friss levegőben, ami reményektől elbúcsúzhat, mint ahogy mástól is.

Négy év múlva még öregebb lesz – ha megéri –, és amiként a mostani reménylett ellenzéki győzelem sem sokat változtatott volna a személyes sorsán, az akkori vereség sem fog, veszünk egy új gumit a tolókocsira. Elgondolkodik, hogy majd valami erkölcsi dilemma lesz benne, mit hagy itt a gyerekeire, de rájön arra, hogy a gyerekei elég nagyok. Ahhoz is, hogy maradjanak, ahhoz is, hogy elmenjenek, ha úgy döntenének netalán. Sokan fognak elmenni, akik maradnak, azoktól pedig ilyen választás várható.

Az ember öreg ahhoz, hogy elmenjen, öreg ahhoz, hogy itt maradjon, az ember kétségbe esve nézi, hogy egyáltalán nincs mit remélnie már az élettől, ha eddig volt valami is egyáltalán. Az ablakot be lehet ugyan csukni a várható diadalmas csatazaj elől, de aki reflexióban élte le eddigi nyomorult életét, annak ezután is azt kell tennie, szembenézve azzal a borzalommal, hogy lassan már nem lesz mit mondania, mert mindent elmondott már tizenkét év alatt. És az is lehet, hogy most már végképp befogják a pofáját.

Ami magára nézvést nem nagy baj, csak tragédia, mégpedig azért, mert ugyan kevesen voltunk a rendszer megdöntéséhez, összességében, számszerűleg mégis többen vagyunk, mit akik szavazatukkal azt szerették volna, hogy a rémálom folytatódjon, sőt, fokozódjon. És innen nézve, feltételezve azt, hogy nem mindenki mazochista, az is következik, hogy valami különös okból kifolyólag azt remélik jobbnak, mint ami most látszik jönni. Lelkük és életük rajta, mert mik vagyunk mi, hogy a döntésüket megkérdőjelezzük.

Ady az ő világháborújának elvesztése után, amikor országa atomjaira hullott, megírta a „Tisztelet a győzőnek” című versét, majd pedig halni tért. Ilyen kimenetel most még nem áll szándékunkban, helyette J. A. polgártárs összegzését valljuk magunkénak, miszerint:

„Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.”

Ránézvést ez a kilátás sem jobb a ravatalnál, de a jelek szerint nekünk már csak ez jutott. Jóccakát.

ITT OLVASHATÓ