Szerző: L. RITÓK NÓRa
2022.03.17.
Amikor kapcsolatba kerültünk, már félárva volt. Az édesanyját betegség miatt vesztette el, maradt az apjával és két nagyobb testvérével. Az anyát elveszteni minden gyereknek trauma, a szegénységben sok helyen a család csak attól marad meg, hogy az anyák ott vannak, és próbálják a nélkülözésben is szervezni az életet.
Ő magába forduló, csendes fiú volt, akinek a rajz láthatóan terápiaként működött, feloldódott közben. Szívesen rajzolt a falubeli életről, állatokról, mezőgazdasági munkáról, és szerette a meséket is. De sosem láttam mosolyogni.
Néha mesélt, de csak akkor, ha kérdeztük. Ő is olyan volt, aki pontosan tudta, mikor jön a családi pótlék, tudta az összegét is, a közmunka menetét, mikor lehet előleget kikérni. Használta ezeket a fogalmakat, ami nagyon furcsán hangzik egy tízéves gyerek szájából. Azt hiszem, ez is egy fokmérő a társadalmi kiszolgáltatottságban. Annál a gyereknél, aki pontosan tudja, mikor jön a „családi” és mennyi, nagy a leszakadás kockázata. A jobb társadalmi státuszú gyerekek nem bírnak ilyen ismeretekkel.
Jól emlékszem, mikor egyszer egy olyan mesét olvastunk, amiben egy sokat nélkülöző szegény ember egy reggel, mikor kiment a kúthoz, hogy egy vödör vizet húzzon fel, egy vödör aranyat talált benne. Hosszasan elmélkedett ezen a szerencsén, és nagy átéléssel rajzolta meg a jelenetet.
Az apja nem tudott megfelelően gondoskodni róluk, a nagyobb gyerekekkel nem bírt sem ő, sem más. A család szétesett. A lánytestvér lecsúszott: kapaszkodott egy olyan kapcsolatba, amibe nem kellett volna, ő is külföldre került, mint akkoriban többen is ezen a vonalon, tudtuk, mit csinál, de erről nem beszéltünk. A fiú is csak annyit mondott szűkszavúan: nem tudja, mit dolgozik a nővére. Később újságolta, hogy hazajött, és van barátja. Aztán, hogy született gyereke is, de a „családügyisek” (így mondta) elvették tőle.
Ő sem maradhatott az apjával, a még tanuló bátyjával együtt máshol helyezték el őket. „Egy néninél lakunk most, ő a gyámunk.” – mondta. Nem láttuk át, kik az új család, akkoriban még csak az oktatásban dolgoztunk, a szociális részben nem, de azt, hogy a körülmények nem túl fényesek, tudtuk mi is. Erről mesélt néha… hogy nem szeret ott lenni. Szűkösen vannak, de nem csak ez volt a baj. Volt a családnak is gyermeke, a fiú meg olyan helyzetbe került, mint a mesebeli mostohagyerek. Ő kapott mindenért, azért is, amit a saját fiuk tett, aki szívesen rá is játszott erre a helyzetre. Nem szívesen volt hát bent velük a házban, így próbálta kerülni a konfliktusokat, ha tehette inkább kiment a szabadba, amikor jó idő volt. Focizott, rajzolgatott.
Nyilván, míg az apjánál volt, maradt rá a háztartási munkából is, büszkén mondta, hogy tud már főzni tört krumplit, meg slambucot is, elleste és megtanulta. Mert rákényszerült. Ötödikesen. Büszke volt erre, akkoriban az volt a vágya, hogy szakács lesz majd, ha felnő.
Nagy kockázatot jelentett a bűnözői vonal is a környezetében, nem gondoltam, hogy lesz ereje ellenállni. Nyolcadikig volt velünk, aztán megszakadt a kapcsolatunk. De tudjuk, hogy itt él, ebben a megyében. Cukrászként végzett és dolgozik. Van párja és egy kislánya. Olyan élete van, ami stabilnak mondható. Ami más, mint a családjáé, a környezeté, amiben felnőtt. Hihetetlen, hogy képes volt változtatni.
Szerencse? Talán. De biztosan nem csak az. Volt benne valami furcsa, belső tartás, valami összeszorított foggal tűrt szenvedés, amivel a sorszerűségtől meg tudott szabadulni. Remélem, kitart ez a teljes életére, és úgy tudja felnevelni a gyerekét, hogy neki ne kelljen elszenvednie mindazt, amit az apjának.
Őszintén kívánom neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.