Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.03.20.
De ott van a másik oldal is, amiben nem lehet elviselni a leszakadó társadalmi csoportok helyzetét, főleg nem a gyermekekét, és látva a folyamatosan növekvő problémát, nem várhatunk arra, hogy az állam majd felismeri, és változtat… mert generációkat veszítünk el. És különben is, ki tudja, ezzel rá lehetne-e kényszeríteni a rendszert a változtatásra? Azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy a rendszer azt gondolja, változást nem neki, hanem csak a leszakadásban érintetteknek kell tenni, a rendszer, annak működtetői szerint jó, és senki sem tehet arról, hogy vannak családok, akik ezt nem fogják fel, és nem úgy élnek, ahogy azt elvárják tőlük.
Ez indokolja talán azt is, hogy az egész intézményrendszer az ügykezelő protokoll szerint működtetett, az okot, ami miatt ezek az ügyek folyamatosan termelődnek, nem a rendszerben, hanem a családokban, egyénekben látják, így nem is kezelik azokat. De vajon pl. az oktatási szegregációért, hogy csak szegregált iskolákat érnek el a leszakadók, azért is ők a felelősek? Hogy úgy kerülnek ki az oktatásból a fiatalok, hogy alapkészség-hiányosak, és nem jutnak el egy biztos szakmáig? Nyilván nem azt mondom, hogy az egyénnek nincs felelőssége a sorsának rendezésében, de az, hogy erre milyen mértékben képes, abban már bőven benne vannak a rendszer működési hibái is.
Aztán tovább gondolkoztam ezen, és azt hiszem, egy nagy ellentmondás feszül ebben az egészben. ami talán rendszer szinten is értelmezhető.
A mi munkánk egyik célja ugyanis, ha a fő elvünk, a “képessé tevés” mentén fogalmazom meg, hogy ne legyen ránk szükség. Azért dolgozunk, abban vagyunk érdekeltek, hogy fokozatosan felszámoljuk magunkat. Hogy a közösség rendelkezzen majd olyan tudással, képességekkel, amellyel meg tudja szervezni önmagát, élni tud a lehetőségeivel, és ahol nincs, ott képes lesz megteremteni azokat. Hogy legyenek közöttük olyan emberek, akik nem a feketezónában szerzett pénz miatt kerülnek meghatározó szerepbe a közösségben, mert ők sosem tudnak közösségben gondolkodni, hanem olyanok, akik a képességeik miatt kerülnek kulcspozícióba, és össze tudják majd fogni a többit, meghatározni célokat, képviselni érdekeket, és élni majd a részvételi demokrácia lehetőségével is.
Persze ez így nagyon idealistán hangzik, nyilván pontosan tudjuk mi is, hogy mindig lesz szegénység, mindig lesznek, akik lemorzsolódnak az iskolából, akik érintettek lesznek a társadalmi leszakadásban. De nem mindegy, milyen az arány. Amikor az akkora, hogy térségek gazdaságát és élhetőségét határozza meg, akkor át kellene gondolni az egészet, strukturálisan is, természetesen a minden mindennel összefügg elve mentén.
Szóval, mi az Igazgyöngyben azért dolgozunk, hogy majd ne legyen ekkora szerepünk a közösség életében. A mi társadalmi hatékonyság-elemzésünk ezért olyan indikátorokkal dolgozik, ami a változást fémjelzi. A fókusz azon van, hol van elmozdulás. Nem behazudva persze az eredményeket, nem kényszeresen bizonygatva azt, hogy ez a tuti módszer, nálunk van a bölcsek köve. Rajtunk szerencsére nincs ez a nyomás. Mi lehetünk önreflektívek, és mi ki is merjük hangosítani a tapasztalatainkat, mert nem függünk a rendszer indikátorkényszerben működő elvárásaitól.
A fókusz nálunk a változáson, az elmozduláson van. Azon, pl. hány gyerek tudott jól működni a foglalkozásainkon. Számon tartjuk, hogy hány család csatlakozik be a programjainkba. Ha sikerül elérni egy-egy újabbat, annak nagyon örülünk. Mint ahogy annak is, ha valaki egy krízis megoldását nem kizárólag tőlünk várja, hanem eleve úgy gondolkodik, hogy ő mit tud hozzátenni. Azt figyeljük, milyen alulról jövő kezdeményezéseket látunk náluk, és ezeket próbáljuk erősíteni. És azt is nézzük, hogyan változik a kommunikáció, a konfliktuskezelés, egyáltalán a konfliktusok minősége, hányan tudják visszatükrözni, hogy értik, nincs következmények nélküli élet, egyetlen területen sem.
A rendszer viszont a problémát nézi. Hány gyereket vettek védelembe. Hány rendőrségi eset volt. Az egész oktatási rendszer arra épül mit nem tud a gyerek, és nem arra, miben jó.
Persze most mondhatnánk, hogy minek ez az egész, hiszen nem ugyanaz a lényeg? Ha tudjuk, hányan vannak védelembe véve, vagy kiemelve a családból, akkor a többi nyilván nincs. Ez így van, de közben, a negatív fókuszú munkában magunkévá teszünk egy negatív attitűdöt. Nem szándékosan, hanem azért, mert amikor állandóan ebből a nézőpontból közelítünk, akkor ez rögzül. És ez az attitűd jellemzőjévé vált szerintem nem csak az egyénnek, de a rendszernek is. Ezért lett része a legutóbbi blogomban írt paternalizmus, és ezért jutottunk odáig, hogy a leszakadók is “ebből értenek csak”, ebből a viszonyulásból. És a hatósági eszközökből. A büntetésből. Ezért vitte be a rendszer az iskolarendőrt is az iskolákba, mert “ő tud rendet tartani”.
Ebben az attitűdben nem lesz értelmezhető a prevenció, növekszik a kiégés kockázata, és egyre inkább eltávolítja a benne dolgozókat attól, hogy az okokkal is foglalkozzanak.
Mert a negatív ügyek lezárása lesz a fontos, az adminisztratív módon történő igazolása annak, hogy az illető mindent megtett, a neki szabott határokon belül, úgy járt el, ahogy azt a protokoll előírja, és bármi történik, semmiben sem hibáztatható. És főleg nem várható el tőle, hogy az okokkal is foglalkozzon. Mert az túl bonyolulttá teszi az egészet, ahhoz össze kellene fogni más ágazatokkal, összehangolni hatásokat. Erre azonban ez a struktúra alkalmatlan.
Szóval, ha mindezt összerakom, akkor az látszik, hogy a negatívumokon alapul az egész munka. Az állam ezt tartja fenn, mi pedig nem azért dolgozunk, hogy akár a mi munkánkat “fenntarthatóvá tegyük”. A társadalmi vállalkozást igen, ott ez értelmezhető. De a többinél nem. Talán ezért van, hogy mi más attitűddel dolgozunk. Nem akarunk az idők végezetéig állami feladatokat ellátni ott, ahol az állam nem hatékony. De szeretnénk egy olyan rendszert, amiben helyén van, ráadásul pozitív attitűddel minden olyan intézmény, ami a társadalmi leszakadással foglalkozik, és a civilek is. Igen, a civilek is, mint máshol, ahol az állam elfogadja a működésüket és támogatja, nem bünteti.
Nem fenntartani akarjuk ezt az állapotot, és benne magunkat, hanem hatni a rendszerre. Várva a politikai szándékot arra, hogy a társadalmi leszakadás ügyével másképp foglalkozzanak. Amiben nem időszakos pályázatok rossz fókuszú programjaiban kerül látszat-pipa a szegénység kezelésére. Hanem olyanra várunk és vágyunk, amiben a döntéshozók képesek lesznek majd a szükséges strukturális változtatások meglépésére is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.