Szerzők: MIZSUR ANDRÁS, BŐDEY JÁNOS
2022.02.28.
Mintha a Keletiben lennénk 2015-ben.
Nagyjából így tudnám összefoglalni, milyen érzés fogott el minket, amikor beléptünk a központi pályaudvarra Lvivben. És talán nem is túlzás a párhuzam: több ezren zsúfolódhattak össze a várótermekben és a peronokon a délutáni órákban. Amerre csak néztünk, mindenfelé embereket láttunk. A mobiljaikra és az utastájékoztató kijelzőre meredve próbálták kitalálni, hogy mikor indul a legközelebbi vonat, ami kiviheti őket az országból. Voltak, akik inkább a földön ülve várakoztak. A jegypénztárak előtt hatalmas tolongás volt, de nem úgy tűnt, mintha bárki is tudna jegyet venni. A tömeg nagyságát mutatta, hogy egy idő után azért álltak sorba az emberek az aluljáróban, hogy egyáltalán ki tudjanak jutni a peronokra, miközben híre-hamva sem volt kifelé induló vonatoknak. Senki sem pánikolt, de érezhető volt a bizonytalanság és a tanácstalanság.
Nagyon sok egészen pici gyereket lehetett látni a tömegben, egyik-másik kisbaba alig látszott ki a ruha alól, úgy fel volt öltöztetve. De sokan menekültek a háziállatukkal, az állomáson járkálval felváltva hallottunk gyereksírást és kutyaugatást. Egy családnál például madarakat láttunk, egy átlátszó műanyag dobozban vitték szerencsétlen állatokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.