Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2022.02.23.
„Mi vagyunk a grund. Már csak az kéne, hogy odafigyeljetek ránk, és csatlakozzatok. Megmozdult a pedagógustársadalom, méghozzá nem valami hívószóra, felsőbb utasításra, hanem belső kényszerre. Olyan lépésre szánja el magát most már tanárok egész sora, amire nem volt példa, amióta én ezen a pályán vagyok (29 éve). Elképesztő bátorság és végtelen elkeseredettség kell ehhez.
Ha jól csináltuk volna a munkánkat, ha jól működött volna az oktatás, akkor diákok egész sora állna mellénk, mert tudnák, hogy ott a helyük. Ha nem bárgyú alattvalókat neveltünk volna, akkor talán kiállna most értünk és mellettünk az egész ország. A legjobb látlelet arról, hogy mit műveltünk az utóbbi 30? 40? 50? évben, az az, hogy megint csak elszigetelt mozgalomról van szó.
Mi már megpróbáltuk hat éve is. Derekasan küzdöttünk, beleadtunk mindent, sztrájkoltunk, tüntettünk, sírtunk és kiabáltunk. Többször is szarrá áztunk az esőben, hogy végre előre mozduljon ez a (qrva) ország. Nem lett belőle semmi, csak a végtelen csalódás. Bedaráltak, és akkor is egyedül maradtunk. Nem álltak mellénk politikusok, művészek, küzdöttünk sokan, de izoláltan. Ne hagyjátok, ne hagyjuk, hogy megint így legyen.”
Erre most mit mondjak? Hogy de jó? Hogy van legalább egy tanár, aki látja a lényeget, ebből pedig következhet az, hogy lehetnek többen is?
Vagy hogy ez a vég? Mert nyilvánvaló, hogy ez így is marad. Hogy tizenkét év alatt egyetlen ember formájú kitüremkedésnek sikerült az, ami korábban senkinek, megadni a kegyelemdöfést a magyar oktatási rendszernek, és ezáltal természetesen a magyar népnek. Egy nagyjából nyolcezer éve létező, örökös félelemben vegetáló, de mindig minden pusztítást valahogy kikerülő népnek végül egy saját ivadéka, egy gyűlölettől reszkető ócska alak hozza el a megsemmisülést?
Elgondolkoztam néhány másodpercig, kérdőjelet vagy pontot tegyek az előző mondat végére. Mert nem tudom, számít-e valamit, hogy most egy tanár írta le azt, ami ennek az egész baromi tehetetlenségnek a lényege, hogy ugyanis ennek ők az okai. Ők nem tudják évszázadok óta, mi volna a dolguk. Ők tanítják a lángoszlop költőket dagadó kebellel, ahelyett, hogy kimondanák, nem a költők dolga vezetni a népet a Kánaán felé, hanem a tanároké. Hogy szép vers a Himnusz, mert jó költő írta, és felkavaróan hatalmas indulatokat keltő a Szózat, mert nagy költő írta, de mind a kettő rémületes, kártékony marhaság. Hogy Petőfi a lángoszlopával, Kölcsey az áldásával és bűnhődésével, Vörösmarty a nincsen számodra helyével iszonyatos károkat okoz lassan kétszáz éve, mert a tanárok nem mondják meg a diákjaiknak, hogy ezek borzasztóan szép versek, de inkább borzasztók, mint szépek. Mert csak arra valók, hogy még mélyebbre nyomják a magyarságot, mint ahová első nagy királyuk, a magyar történelem mindmáig legnagyobb gazembere (pedig nagy a verseny), az István nevű primitív vezérkolompos kezdte beletaposni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.