A „KETTŐS FÜGGÉSTŐL” A RENDSZERVÁLTÁSIG

MÉRCE
Szerző: BARTHA ESZTER
2022.02.12.

Míg az 1990-es évek mainstream narratívája Kelet-Közép-Európában (de az egész egykori államszocialista régióban is) egyértelműen a Nyugat lehetséges utolérését kritikátlanul hirdető tranzitológiai elmélet volt, amely tulajdonképpen szükségszerűnek tekintette ezt a fejleményt, ha a megfelelő intézményeket (szabad piacgazdaság, parlamentáris demokrácia) hűségesen lemásolják, a 2000-es évek elejétől – ha itthon nem is lett a mainstream része– de a nagyobb nyilvánosság előtt is megjelent az elmélet baloldali kritikája.

Hogy egészen pontosak legyünk, ez a kritika régi gyökerekig megy vissza – gondolok itt olyan formátumú teoretikusokra, mint Immanuel Wallerstein, André Gunder Frank, Samir Amin vagy Christopher Chase-Dunn – akik már a latin-amerikai országok kapitalista átalakításakor megállapították, hogy a nyugati intézmények nem transzplantálhatók a más típusú gazdaságban működő félperifériális vagy periferiális régiókba, vagy legalábbis egészen más lesz az eredmény, mint a remélt, nyugat-európai vagy amerikai életszínvonalhoz és fogyasztáshoz történő felzárkózás. A világrendszer-elmélet – amely tulajdonképpen olyan gondolkodóktól „kölcsönzött” elméleti eszköztárat, mint Rosa Luxemburg, Lenin vagy Trockij – hazai kutatók segítségével már jóval a rendszerváltás előtt eljutott Magyarországra. Ezen kutatók nemcsak közvetítették, hanem termékenyen művelték is a világrendszer-elemzést, pl. Pach Zsigmond Pál, Ránki György, vagy Berend T. Iván.

A Kádár-korszakban létrejött egy komoly, marxista gyökerű történetírói iskola, amelynek eredményeit – szemben a mai, apologéta értelmezésekkel, amelyek tagadják az iskola létét is – az utolérni remélt nyugati világban is elismerték. Ezt a sort folytatták a rendszerváltás után olyan kutatók, mint Böröcz József, Krausz Tamás, Melegh Attila és Szigeti Péter, illetve az 1989-ben alapított Eszmélet folyóirat és a köréje szerveződő, „megmaradt” baloldali szerzők. Utóbbiak kidolgoztak egy új, eredeti koncepciót az államszocialista rendszerek fogalmi és tartalmi meghatározásáról, illetve fenntartották – az 1990-es években is – a rendszerváltás marxista, baloldali kritikáját. Az iskola nemzetközi elismerését mutatja Krausz Tamás Isaac Deutscher-díja, amellyel a legkiválóbb rendszerkritika-munkákat jutalmazzák a nyugati világban, s amely ma már régiónkban is mérvadónak számít a tudományos világban. A folyóirat nemzetközi beágyazottsága is erre enged következtetni, amely érdekessé teszi a magyar gondolkodókat a hegemón szerepet játszó angol-amerikai akadémiában.

A hosszú bevezető azt a célt szolgálta, hogy lássuk: a 2000-es évektől színre lépő fiatal baloldali szerzők és fórumaik (a Helyzet Műhely, a Karl Polanyi Center, a Fordulat, a szerzők közül pedig a teljesség igénye nélkül: Éber Már Áron, Fábry Ádám, Gagyi Ágnes. Gerőcs Tamás, Pinkasz András, Scheiring Gábor) nem légüres térbe érkeztek, hanem állt mögöttük egy nagyon komoly elméleti hagyomány – akkor is, ha ezt a hagyományt kritikával fogadták, annak, úgymond, államszocialista beágyazottsága miatt. Holott, itt érdemes megjegyezni, a fentebb felsorolt, Ránkiékat követő generáció éppen a marxista-leninista hivatalos értelmezés meghaladásával írta be magát a hazai antikapitalista baloldal történetébe.

Ebbe a sorba illeszkedik Antal Attila nagyívű munkája, amelynek fontos célja egy átfogó képet kialakítani a hazai félperiféria és a nyugati centrum közötti kölcsönhatásokról, transzferekről, amelyek végeredményeként Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás után „létrejött” – vagy bevezetésre került – a neoliberalizmus, s ez kihatott a nyugati viszonyokra is. A könyv figyelemre méltó politológiai munka, komoly irodalmi bázis alapján állítja középpontba a neoliberalizmus hazai beágyazottságát, a Böröcz József által kidolgozott „kettős függés” (a Szovjetuniótól való politikai, és a nyugati világtól való, egyre erősödő gazdasági) következményeit, a két világ közötti „lavírozás” egy darabig sikeres, majd teljesen megbukó politikáját...

ITT OLVASHATÓ