MÁS ORSZÁG, MÁS HIMNUSZOK

NÉPSZAVA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2022.01.29.

Erdélyben csak némi késéssel, a kilencvenes évek második felétől ünnepeljük a magyar kultúra napját. Én is csak akkor tudtam meg, hogy a kultúrának is van ünnepe már 1989-től: január 22-e, Kölcsey Himnuszának születésnapja. Aztán valamivel később a román kultúra is külön napot kapott, furcsa véletlenként szintén ebben a hónapban, a nagy román költő, Mihai Eminescu születésnapján, január 15-én. Mintha télen, amikor úgyis lelassul a világ, inkább ki lehetne szakítani egy teljes napot a háromszázhatvanötből a kultúrára. Bevallom, nem vagyok híve, hogy egy-egy mondvacsinált pirosbetűs nappal próbáljuk letudni azt a figyelmet, amellyel egész évben tartoznánk a kultúrának vagy az anyáknak, a nőknek, a gyermekeknek, a tudománynak, a környezetünknek és általában mindennek, ami nem csak egy napig fontos az életünkben. Eszembe jut ilyenkor, hogy annak idején a szocialista kereskedelem már alig kínált valami ehetőt, viselhetőt, használhatót a vásárlóknak, de még mindig volt energiája a rezsimnek olyan képtelenségeket kitalálni, mint például: „a kockás ingek hete”.

Sok oka van hát, miért idegenkedem a különböző jeles napoktól. Viszont a magyar kultúra napja, bárki is találta ki, jó ötletnek bizonyult. Hiszen az idén százkilencvenkilenc éves Himnusz születésnapjának olyan üzenete van, amin talán tényleg érdemes évről évre elgondolkoznunk. A vers is remekmű, zenéjét is egyik legnagyobb zeneszerzőnk, Erkel Ferenc komponálta, és azáltal, hogy előbb nem hivatalosan, majd hivatalosan is nemzeti himnuszunkká vált, immár sokrétű, de semmiképpen sem csak irodalmi vagy zenei, hanem politikai üzenete is van. A Kölcsey-vers két évszázados története annak a máig tartó reménynek a története is, hogy a politika nem gyűrheti maga alá a kultúrát, viszont a kultúra úrrá lehet a politikán. Ez ma illúziónak tűnik, akárcsak a Kölcsey-műben a patetikus nemzetszeretet, szorongó nemzetféltés és könyörtelen nemzeti önvizsgálat egyidejű kívánalma, ami majd Ady költészetében teljesedik ki. Illúzióként kell-e ennek a kívánalomnak megmaradnia ezután is? 

Tudom, rosszkor kérdezem, mert soha megosztóbb nem volt a magyar politika, és a magyar kultúra is ritkán volt ennyire megviselt, elsősorban az újkeletű „kultúrharc” miatt. Ám Kölcsey korának irodalma is csak utólag látszik egységesnek, a nagy magyarság-verseket egymás mellett olvasva, Csokonai Vitéz Mihálytól Berzsenyi Dánielig. Mert egyébként sok véleménykülönbségtől, sok igazságtalan kritikától volt hangos már akkor is az irodalmi élet, elég csak éppen Kölcsey Berzsenyiről írt lesújtó bírálatát említeni. De Kazinczy Ferenc hiúságáról is sokat lehetne regélni. Mint ahogy vérre menő viták voltak a felvilágosodás, majd a reformkor magyar közéletében is. Csakhogy, eltérően napjainktól, akkoriban mintha konszenzus lett volna a múlttal és a jövővel kapcsolatosan, elismerve a történelmi jót és rosszat, a történelmi érdemet és bűnt egyaránt, és inkább csak az eszközöket látták másként sokan, nem a célokat. Sem a nemzeti nyelv, sem a nemzeti szabadság, sem a nemzeti felemelkedés, sem a már Csokonai által megfogalmazott európaiság – úgy is nevezhetném: nyugati orientáció – kérdésében nem volt igazi nézetkülönbség. Ma pedig? Azt mondhatnám, hogy legalább a himnusz ugyanúgy összeköt minket, mint tíz, húsz, harminc vagy ötven esztendeje. Viszont miközben a napról napra egységesebb nemzet képét sulykolja a külhoni magyarokba a hivatalos propaganda, az az érzésem, hogy a politikában is, a kultúrában is egyre távolabb vagyunk az úgynevezett közös nemzetpolitikától. Pedig éppen himnuszunkban, pontosabban Kölcsey Himnuszában, nemcsak a közismert első strófában, hanem az egész versben minden benne van, amit tudnunk kellene ma is nemzeti vétkekről, vezeklésről, bocsánatról, bukásról, talpra-állásról, reményről, haladásról. És arról a különös bátorságról is, hogy nem egy szokványos indulót, hanem egy remekművet tettünk valaha nemzeti himnusszá, és az utóbbi évtizedekben ráadásul ezt az egyetlen – politikai? – költeményt választottuk a magyar kultúra napjának emblémájává is...

ITT OLVASHATÓ