A KRÍZISKEZELÉS KIHÍVÁSAI

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.01.30.

A szociális munka fontos és nagyon kényes területe a kríziskezelés. Az Igazgyöngyben folyamatos ez is, 17 településen…Gondosan mérlegelünk minden kérést, meggyőződve a szükségességéről, egyeztetve az intézményrendszerrel. Hogy megakadályozzuk a nehéz helyzetek még nehezebbé válását, és a lehető legtöbb oldalról támogassuk az elmozdulásokat. Ezt csak együtt lehet, ha a hatások egymás ellen irányulnak, az nem segít. Az intézményrendszerrel szemben állva, ellenük harcolva sem fog menni, és úgy sem, ha a hatósági oldalt erősítjük, a családokkal szemben.

Fontos a kríziskezelésben, hogy ne a tanult tehetetlenséget erősítsük azokban, akik kéréssel fordulnak hozzánk, és figyeljünk arra is, hogy nem mindig az van a legnehezebb helyzetben, aki kommunikálja. A csendben maradók krízishelyzetei gyakran sokkal mélyebbek, mint azoké, akik hangosak.

Aztán a rendszer mellett működő segítő szervezetként a tanult tehetetlenséget látnunk kell az intézményrendszerben is. Mert amit megoldunk mi, abból ők könnyen kihátrálnak, és áthárítanak olyan feladatokat is, ami egyébként benne van a működésükben. Nagyon világossá kell tenni, hogy mi van eszközben náluk, és mi nálunk, és azt is, hogy ez csak megfelelő ötvözésben lehet hatékony. Csak partneri viszonyban lehet megfelelően működtetni, és persze úgy, hogy az ember érti a rendszerben a protokoll szerinti működést, és az emberi tényezőket is.

Persze a döntések közel sem egyszerűek. A kríziskezelésnek külön módszertana van, és azt hiszem, csak a terepen elsajátítható, mert minden eset más, és a családok a tanult tehetetlenséget különböző módon ötvözik más problémákkal, amelyeket csak a gyakorlatban ismerhetünk meg. De ennyi év után azért már képesek vagyunk bizonyos tipikus reakciókat azonosítani, melyeket sok településen azonosnak látunk.

Ezek legtöbbször a kérések elutasítása esetén játszódnak le, nagyjából azonos forgatókönyv szerint, azért, mert valaki nem jut hozzá ahhoz, amit elvár, vagy valami miatt elesik valamilyen, már meglevő segítő juttatástól.

Az ilyen posztok után kapom meg többnyire, hogy rasszista vagyok, és mélyítem az előítéleteket. De ebben semmilyen rasszizmus nincs, ezt is egyfajta szocializációnak látom, aminek a kialakulásában nagyon sok felelősség van, a társadalmi közeg és a rendszer működtetéséből megerősítve, építve. Aki a terepen dolgozik, fel fogja ismerni- ha akarja- az azonosságokat. A jelenség van, létezik, akkor is, ha nem beszélünk róla, és engem az érdekel, hogyan tudunk változtatni rajta.

Az első ütközőpont az lesz, aki a nemleges választ közli velük, azok közül a kollégáim közül, akik ezen a területen dolgoznak. Sokszor itt is végigmegy a “forgatókönyv”, de gyakran lefutják velem is, még egyszer.

Első a kérdés, amelyekkel a szempontokról érdeklődnek. Mi az alapja a döntéseknek? Megválaszoljuk, érthetően, hiszen több szemszögből leellenőrzött minden háttér, mielőtt valamire igent, vagy nemet mondunk. Ezután jön a kisarkítása a segítségnyújtásnak: “Szóval maguk csak azokon segítenek, akik mocskosak, kábítószereznek, isznak, nem törődnek a gyerekeikkel, mi meg, akik fel tudunk mutatni valamit, mi meg maguktól nem kapunk segítséget.”

Ez egy nehéz pont, mert szinte reménytelen megértetni velük, miért a legkilátástalanabb helyzetben élőket támogatjuk. Ugyanis ők is ítélkeznek egymáson, szerintük is vannak “érdemesek” és “érdemtelenek”. Magukat támogatásra érdemesnek tartják, és a krízishelyzeteiket sem tudják megindokolni, csak azzal, hogy őket kellene tovább támogatni, nekik “jár”, ők már bizonyítottak, a másik meg úgy sem érdemli meg.

Ha ezen is túl vagyunk, a beszélgetés következő szakasza a vádaskodás. Ebben már az indulati fok is magasabb. Először csak így: “Igen? És mi a helyzet azzal, mikor valakinek adnak valamit, és másnap már árulja a faluban? Maguk az ilyeneket támogatják! Maguk a becsületes embereket nem segítik, csak az ilyeneket. ” Ez a szakasz elején még név nélkül, aztán lakcímmel, vagy nevesítve. Annak bizonyítására, hogy igazságtalanok vagyunk, mert olyanoknak is adunk, akik eladják, becsapnak bennünket. Bezzeg ők, ők megbecsülnek mindent… és nekik mégsem adunk. Erre mi úgy reagálunk, hogy megígérjük, utánanézünk, amit meg is teszünk, ám az esetek 90%-ban valótlan volt az állításuk.

A következő fokozat a fenyegetésé. A kollégáimat azzal, hogy majd nálam “jelentik” (ilyenkor persze olyan szavakat is adnak a szájukba, amiket biztosan nem mondtak, ezért, ha tudom, ilyenkor a telefont kihangosítva beszélek velük, és odahívom az érintett kollégát is), no meg azzal, hogy feljelentenek. Hogy hova, azt általában nem mondják, de azért voltak már cifra esetek a működésünkben. És a végén: ezt nem fogjuk ennyivel megúszni, kihívják az RTL klubot… Ha nagyon nem sikerül a nyugodt érveléssel visszaterelni a normális kommunikációba őket, előfordulhat fizikai fenyegetés is, szerencsére ez felénk már ritka, de mint kockázat, ez is ott van a csomagban.

Egy-egy ilyen menet kemény, és nagy kiégésfaktora van a kollégákra nézve. Az erre való felkészítés és a szupervízió nagyon fontos.

Persze nem mindenkivel jutunk a teljes forgatókönyvig, ami szintén generációk alatt, feltehetően a reagálások következtében fejlődött ki ilyenné. Nagyon érdekes különben ez is…hogy miféle hatások terelték ebbe az irányba őket. Érdemes lenne ezeket is vizsgálni.

Van, amikor elejét tudjuk venni ennek. De ez is tanulás volt a részünkről. Komoly tapasztalatszerzések során.

Vannak családok, akik beiktatták az életükbe a kríziscsomagokért jelentkezést, és ritmikus rendszerességgel kérnek. Aminek lehet egy idült krízishelyzet az alapja, de ugye mi a változást szeretnénk támogatni. Az, hogy a kérések indokainak ilyenkor utánanézünk, sok esetben már elég is. Preventív hatása van már a lecsekkolás lehetőségének is.

Néhány típus ebből: Azért nincs jövedelmük, mert őket nem hívják be közmunkára (rendben, utána érdeklődünk, mi az oka), ők nem kapnak munkát sehol (példákat tudunk mondani a környezetükből, akik máshol dolgoznak, esetleg segítséget ajánlunk, szívesen megkérdezzük, hogy a másik hol dolgozik, van e ott felvétel, stb.), ők tartós betegek, ezért nem dolgozhatnak (megemlítjük, hogy utánanézünk az orvosnál), hiába kérnek segítséget az önkormányzattól, nekik sosem segítenek (szívesen megkérdezzük mi is, miért nem kapnak), akarhattak ők bármit, az ügyintéző az önkormányzatnál nem segített (megkérdezzük mi, mi volt a baj), stb.

Nehéz helyzetek ezek, és majdnem mindig az a vége, hogy azt látjuk, a tanult tehetetlenség az alap-probléma, amiben mindig a másik (többnyire a környezet, a rendszer) felelőssége, mulasztása, lelketlensége kerül kihangosításra, változó valóság-tartalommal és érzelmi töltettel.

Ezekben az esetekben segítséget nyújtani értelmetlen. Ha segítünk, akkor az üzenet ez: kértem, másokat hibáztattam a helyzetemért, és lám, kaptam is, megoldották a problémámat. És megerősíti az adományhoz jutásnak ezt az útját, vagyis a tanult tehetetlenséget, mások hibáztatását. Ez pedig gátja annak, hogy valaki elhiggye: képes boldogulni másképp is.

Érdekes helyzeteket produkál a covid is, pláne, hogy az első hullám rémületében milyen szintű kríziskezelést végeztünk. Ehhez viszonyítva a helyzetek most sokkal inkább megoldhatók. De vannak itt is furcsaságok: pl. egy családban megfáztak (vagy covidosak), és önként karanténba vonultak, majd jelentkeztek nálunk kríziscsomagért. Mikor érdeklődünk az orvosról, a válasz az, hogy beszéltek vele, telefonon, javasolta a tesztet, de ők nem mennek. Nem akarják, hogy az orrukba turkáljanak. A kérdés után, hogy akkor honnan tudják, hogy elkapták a fertőzést, és nem megfáztak, már nem tudunk továbblépni. Innen egyből a “feljelentem magukat” szintre léptek.

Ebben dolgozunk évek óta…és azt látjuk, hogy a következetesség, meg a szembesítés célravezető. A családok egy része (szerencsére a nagyobbik része) már elfogadja, hogy nem a segítők megvezetésére kell energiát fordítani, hanem élni kell a felkínált lehetőséggel, és erőfeszítést tenni.

Van olyan is, aki csak akkor akar élni ezzel, ha ég a ház, pl. kiemelés előtt állnak, és akkor jelentkezik, hogy szeretne rögtön együttműködni, mert nem akarja, hogy elvigyék a gyerekeit. Ezt is megpróbáltuk már, de azt láttuk, hogy amint a veszély elmúlik, azonnal visszarendeződtek, és semmilyen változási szándékot nem mutattak. Aztán a helyzet megint kiéleződött, és ők megint jöttek… Ma már azt hangosítjuk ki, hogy csak ott tudunk garanciát vállalni az együttműködésre a Gyámhivatal felé is, ahol érezzük, a részükről is van nyitottság az együttműködésre, van aktivitás, hosszú távon. Különben nem tudunk segíteni.

A kríziskérésekben is ott vannak a szocializációs minták, pontosan leolvasható módon. Ezek a minták szinte észrevétlenül épülnek be a gyerekekbe, és a megoldáskeresések úgy rajzolódnak ki előttük, ahogy azt a környezetük csinálja. Megtanulnak ebben jövőképet építeni.

Ebben a szocializációban változásokat elérni a munkánk legnagyobb kihívása. Ám a legnagyobb öröm, ha sikerül. Még nagyobb, ha mindez tartósnak tűnik.

Segíteni csak annyit szabad, amennyivel elkerülhető, hogy még nehezebb helyzetbe kerüljenek, és nem azt az üzenetet küldi nekik, hogy “megoldják helyetted”. Az Igazgyöngy fő vezérelve a “képessé tevés”. Ami egyben önmagunk felszámolását is jelenti a segítő folyamatban. És azt is el kell érni, hogy ezt a segített megértse. Hogy legyen rá büszke, ha pozitív változás következett be az életében, és úgy érezzük, már nem kellünk neki.

ITT OLVASHATÓ