Szerző: Külpolitikai szakértők Andrássy Köre
2022.01.16.
A külpolitika a következő bő másfél évtizedben is – bár csökkenő ütemben – lendületben maradt. Sikerült széles belpolitikai támogatást szereznie hármas célrendszeréhez: az integrációs, a regionális és a kisebbségi politikához. Magyarország csatlakozott a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, hozzájárult a regionális és a szomszédsági kapcsolatok új alapokra helyezéséhez és új tartalommal történő megtöltéséhez, illetve két- és többoldalú kapcsolatain keresztül elősegítette a határon túli magyar kisebbség helyzetének javítását.
Az egypólusúnak gondolt világrendben azonban a 2000-es évek elejére új konfliktusok és erővonalak keletkeztek. Az Európai Unió a bővítéséből adódó feladatokkal volt elfoglalva, az USA a világ különböző pontjain a nemzetközi terrorizmussal vette fel a harcot – és két háborút (Irak, Afganisztán) is indított ellene –, figyelme egyre többször fordult el Európától. Oroszország energiapolitikai nagyhatalommá vált, átmenetileg jelentős pénzügyi tartalékokra tett szert és ennek megfelelően igyekezett pozicionálni magát. A változások folyamatát felerősítette a 2008 utáni világméretű recesszió, amely véget vetett a neoliberális washingtoni konszenzusnak, az USA tartós gazdasági fölényének, euróválsághoz és Kína gazdasági szuperhatalmi státusának erősödéséhez vezetett.
A globális változások közepette a hazai belpolitika jelentősen polarizálódott, stílusa és tartalma megváltozott, a parlamenti pártok konszenzust kereső magatartása szinte teljesen megszűnt, és mindezeknek köszönhetően a külpolitikai célok mögötti belpolitikai konszenzus elolvadt. A régi célok látszólagos érintetlensége mellett 2010-től a külpolitika feladatként kapta: (a) a kétharmados intézményrendszer belpolitikai előnyeinek bemutatását, és ennek torzító hatásaival kapcsolatos külföldi aggodalmak eloszlatását; (b) a hatalom megosztásának egyre szűkülő kereteit számonkérő külföldi vélemények semlegesítését; (c) a versenyhelyzetet egyre inkább mellőző gazdaság működtetéséhez és a hatalom klienseinek szükséges külső finanszírozás új, „kötetlen” forrásainak felkutatását és mozgósítását.
E feladatok végrehajtása nem volt zökkenő- és konfliktusmentes. A korábbi időszak konszenzusos külpolitikai intézkedéseit egyre inkább felváltották a nemzetközi térben a szövetségesek többségi véleményével szembehelyezkedő, az Európai Unión belüli „blokkoló kisebbségi” véleményt kezdeményező lépések – „nulla végösszegű” képletekre redukálva döntési helyzeteket. Konfliktusait a kormány a szövetséges országokkal és az európai partnerekkel más relációkban próbálta ellensúlyozni; „keleti nyitást” hajtott végre, nagyrészt propagandacéllal és érdemleges gazdasági haszon nélkül. Hasznosságát tekintve súlyosan megkérdőjelezhető projektekbe szállt be, amely projektek részleteit tartalmazó szerződéseket titkosította és így elzárta a közvélemény elől.
A magyar külpolitika mindezt sokáig büntetlenül tehette. A populizmus globális méretekben terjedt, egyre másra születtek az új típusú („illiberálisnak” is nevezett) kormányzást hirdető kormányok. A gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felerősödtek, megjelent a menekültválság, illetve a nemzetállami szuverenitást hangoztató populista-nacionalista kísérletek. Egyre több konfliktust okozott az autokrata nagyhatalmakkal – Kína, Oroszország – folytatott verseny. Ezen kihívások kezelése közben azonban nem alakultak ki objektív, széles körben elfogadott „mérési eszközök” a demokrácia működésének vizsgálatára. Az Európai Unió intézményrendszere nem volt felkészülve (és ma is csak korlátozottan képes) arra, hogy számonkérje a tagállamokon a csatlakozáskor vállalt demokratikus normákat, különösen, hogy szankcionálja azokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.